Péter még morgott valamit az orra alatt, aztán újra kiviharzott.
Aznap este, miután Márk végre elaludt, Anna feltette a vizet teának, elővette a laptopját, és belépett a banki alkalmazásba. Nem a fájdalom volt az, ami belülről marta – inkább valami undorhoz hasonló érzés. Olyasmi, mint amikor egy beszélgetés során végre kendőzetlenül kimondják az igazságot: nem szeretnek, nem tisztelnek, csak kényelmes vagy. Hasznos. Praktikus.
– Rendben, Péter – suttogta a konyha csendjébe. – Legyen külön kassza, ahogy akarod.
Elsőként megszüntette az automatikus utalást a férfi autóhitelére. A kocsi papíron Péter nevén volt, mégis majdnem két éve az ő számlájáról vonták a részleteket. Hol a prémium késett, hol a kártyáját tiltották le, hol csak annyit mondott: „Anna, most fedezd, aztán visszaadom.” A visszaadás valahogy mindig elmaradt.
Ezután kikapcsolta a mobilfeltöltést is. Majd a vezetékes internet következett, amelynek szerződése szintén Péter nevén futott. Neki a munkához elég volt a telefonos net, Márknak pedig előre le lehetett tölteni a meséket.
Néhány nappal később Péter úgy lépett be a lakásba, mintha elhatározta volna, hogy észre sem veszi a sült csirke illatát.
– Mi van a wifivel? – kiabált ki a szobából. – Semmi nem tölt be!
– Fogalmam sincs – felelte Anna anélkül, hogy hátranézett volna. – Talán kikapcsolták tartozás miatt.
– Milyen tartozás? Ezt te szoktad fizetni.
– Szoktam. Most már nem. A szerződés a tiéd, az internet a tiéd, a költségvetés pedig külön. Vagy az új világrendetekben az internet alapjog?
Péter megjelent a konyhaajtóban, arca vörös volt a dühtől.
– Direkt csinálod?
– Direkt az lenne, ha az áramot is lemondtam volna. Ez csupán következetesség.
– Úgy viselkedsz, mint egy pitiáner nő.
– Te pedig úgy, mint valaki, aki addig szereti a „méltányosság” szót, amíg nem neki kell fizetnie.
Felkapta a kulcsait, és szó nélkül távozott. Most nem csapta be az ajtót. Úgy tűnt, a látványos jelenetekhez is energia kell.
Két nappal később megszólalt Anna telefonja. Erzsébet hívta.
– Anna, mégis mi ez a bohóckodás? – remegett a hangja a felháborodástól. – A bank keresi Pétert. Elmaradt az autórészlet. Egyáltalán gondolkodsz te?
– Igen. Most először hosszú idő után egészen tisztán.
– Ne beszélj így velem! Feleség vagy, vagy micsoda? A fiamnak idegőrlő munkája van, kiszámíthatatlan fizetéssel, te meg cirkuszt rendezel.
– A „fiának” harminchat éve van, pocakja, hitele és az a szokása, hogy a felesége pénzéből él. És hagyjuk a drámát. Nem ön tanította neki, hogy mindenki álljon a saját lábán?
– Azt tanítottam, hogy ne hagyja magát kihasználni!
– Akkor gratulálok. Végre megfogadta a tanácsot. Mostantól ő fizeti a saját számláit.
– Hát miféle beszéd ez? A család más!
– Érdekes. Mert amikor annak idején azt magyarázta neki, hogy a pénzt nem elszórni kell, hanem mindenkinek a saját részét vállalni, akkor a család még nem számított kivételnek.