– Anna, ne kezdj jelenetet. Ez nem fukarság, hanem érett, felnőtt gondolkodás. Külön kassza, külön felelősség. Mindenki állja a maga részét – jelentette ki Péter olyan hangon, mintha egy értekezleten adna elő, nem pedig a márciusi sártól mocskos cipőjében állna az előszobában.
– Érett gondolkodás? – Anna még csak fel sem emelte a hangját. – Ezt most komolyan mondod? Átutalod a rezsi felét, és máris pénzügyi zseninek képzeled magad? A benzin, a biztosítás, az óvoda, Márk ruhái, a tisztítószerek, az élelmiszer – azokat talán angyalok fizetik helyettünk?
– Ne csavard ki a szavaimat. Elegem van abból, hogy káosz van a pénzügyeinkben. Anyámnak igaza van: ebben a családban nincs semmiféle rendszer. Te gondolkodás nélkül költesz.
– Én költök meggondolatlanul? – Anna szája sarkában keserű mosoly jelent meg. – A téli gumikat is én vettem meg neked? A hitelkártya-tartozásodat is én rendeztem, amikor a fizetésedig kétszáz forint sem maradt a számládon? Az ebédedet is én rendeltem a munkahelyedre, mert szegénynek nem volt ideje enni?
– Már megint szemrehányást csinálsz mindenből. Döntöttem: ettől a hónaptól külön kezeljük a pénzt. Így legalább nyugodtabb leszek. Vacsorázni pedig anyámnál fogok. Ott legalább nem kapok prédikációt egy szelet hús miatt.
A gyerekszobából műanyag autók koccanása hallatszott. Az ötéves Márk halkan motyogott magában, miközben a szőnyegen játszott. Anna a hang irányába pillantott, majd lassan kifújta a levegőt.
– Tehát egy felnőtt férfi úgy döntött, hogy a saját családján spórol, és inkább az anyjánál eszik?
– Úgy döntöttem, nem leszek senki pénzkiadó automatája. És különben is, anyám tapasztalt ember, jól látja a dolgokat. Szerinte a közös bankkártya túlságosan elkényeztetett téged.
– Milyen elegáns megfogalmazás – bólintott Anna hűvösen. – Mondott még valami bölcset?
– Azt, hogy túl engedékeny vagyok. Hogy egy nő csak akkor becsüli meg a pénzt, ha maga keresi meg és maga fizet. És ebben van igazság.
– Remek. Akkor élj az igazságod szerint.
– Pontosan ezt fogom tenni – vágta rá Péter, felrántotta a kabátja cipzárját, majd úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a konyhában összekoccantak a bögrék.
Alig telt el egy perc, Anna telefonja rezegni kezdett. Dóra hívta.
– Na, mi lett? – kérdezte köszönés nélkül. – Véget ért a nagy gazdasági csúcstalálkozó?
– Véget – felelte Anna, miközben a mosogatóban hagyott, félig elmosott gyerektányért nézte. – Mostantól külön kasszán vagyunk. A férjem pedig az édesanyjánál fog étkezni. Úgy tűnik, ott működik a Nemzeti Bank egyik fiókja.
– Te jó ég, ez borzalmas. És most mit lépsz?
Anna válaszolni akart, de a bejárati ajtó megcsikordult. Péter visszajött az autókulcsért. Meghallotta az utolsó mondatot, és látványosan megrázta a kulcscsomót.
– Ne felejtsd el az összes barátnődnek elmesélni, milyen szörnyeteg vagyok – vetette oda gúnyosan.
– Ugyan, erre semmi szükség – felelte Anna higgadtan. – Az önreklám úgyis kiválóan megy neked.