…Péter megbotlott, lába összegabalyodott a kerekek között, és hatalmas robajjal elterült a padlón, magával rántva a porcelánokkal megrakott állványt is. A csörömpölés, ahogy a tányérok és csészék darabokra hullottak, Annának valóságos diadalindulónak tűnt.
— Mi az, Péterkém, nem bírnak el a lábaid? — zihálta, fölé magasodva, kezében még mindig a borosüveggel. Festékfoltos ruhájában úgy állt ott, mint valami kérlelhetetlen igazságosztó. — Fáj, amikor szembejön az igazság?
A vendégek közben sunyin a kijárat felé araszoltak, igyekeztek észrevétlenül eltűnni. Az ünnepség romokban hevert, az este lakomából csatatérré változott. De Anna figyelmét ez már nem kötötte le. A férjét nézte, aki a szilánkok között próbált feltápászkodni, és Erikát, aki dermedten állt, mintha gyökereket vert volna a parkettába. Anna tudta: ez még csak a kezdet. Nem maradhat semmi épen. Szét kell zúznia mindazt, amit ez a lakás, ez a család és ez az élet jelentett.
— Háborút akartatok? — suttogta alig hallhatóan. A hangja halk volt, mégis Erika térde megremegett tőle. — Tessék. Megkaptátok.
Anna hirtelen az asztal széléhez csapta az üveget. Az alja letört, a vörösbor sötét patakban ömlött a szőnyegre, kezében pedig ott maradt az éles, fogazott csonk.
— Nos, kedves rokonság — villant rájuk egy hátborzongató mosollyal. — Beszéljünk a vagyonról. Itt és most.
A következő pillanatban kinyitotta az ujjait, és az üvegcsonk csilingelve a parkettára hullott, egészen László bácsi cipőjéig gurulva. A szobára dermedt csend borult; csak a lecsöpögő bor tompa hangja hallatszott, ahogy sötét foltot hagyott a szőnyegen. De ez nem békés csend volt — inkább a robbanás előtti másodperc.
Anna a kezeire pillantott. Nem remegtek. A félelem, a megfelelni akarás, a „majd megszokom” reménye eltűnt belőle. Helyén hideg, metsző üresség tátongott.
— Azt hiszitek, megöllek benneteket? — kérdezte gúnyosan. — Ugyan. Ennél rosszabbat teszek. Életben hagylak titeket abban a mocsokban, amit magatoknak teremtettetek.
Hirtelen az ódon tölgyfaasztal peremébe kapaszkodott, és minden erejével maga felé rántotta. Izmai megfeszültek, a ruha varrásai megroppantak, de a düh emberfeletti erőt adott neki. Az asztal megbillent, majd az ételmaradékokkal együtt lezúdult róla minden.
— Ne merészeld! — sikoltott Erika, a kristályait féltve, de már késő volt.
Az asztal oldalára fordulva csapódott a földre. A tányérok, poharak, evőeszközök záporoztak, a vendégek pedig egymást taposva menekültek az ajtó felé. A padlón undorító egyveleg keletkezett: majonéz, bor, húsdarabok és tortakrém keveredett a porcelánszilánkokkal.
Péter végre kiszabadult a törmelék alól, és felpattant. Inge cafatokban lógott rajta, arcán őrjöngés ült. Nem azt a nőt látta maga előtt, akivel három évig élt. Egy ellenséget látott, aki lerombolta a világát.
— Megdöglesz! — üvöltötte, és nekirontott.
Anna nem tudott kitérni. A férfi elsodorta, mindketten beleestek a ragacsos, bűzös káoszba. Egy éles cserépdarab a combjába vágott, de a fájdalmat elnyomta az adrenalin. Péter ujjai a torkára fonódtak, olajtól és izzadságtól csúszós tenyere szorította a légcsövét.
— Megfojtalak! — hörögte az arcába.
Anna nem kapálózott. Hirtelen, minden hezitálás nélkül térddel sújtotta ágyékon. Péter felüvöltött, a szorítás meglazult. Elgurult róla, és összegörnyedve kapkodta a levegőt a borral átitatott szőnyegen.
Anna lassan feltápászkodott. Ruhája ronggyá vált, haja csapzottan tapadt az arcára, a bőrén karcolások égtek. Kézfejével végigtörölte az arcát, vért és szószt kenve szét rajta. Úgy festett, mint valami romokból előlépő boszorkány, mégis erő sugárzott belőle. Erika a falnak lapulva húzta össze magát.
— Na, Péterkém — mondta rekedten, lenézve rá. — Tetszik? Ez az életed. Ez a mocsok, ez a romhalmaz te vagy. Egy nulla. Még egy ütésre sem futja rendesen.
Átlépett rajta, és Erikához lépett. Az asszony reszketve szorított magához egy megmenekült szalvétatartót, álláról tortakrém csöpögött.
— És maga, „anyuka”… — ejtette ki a szót metsző éllel. — Mesélhet a szomszédoknak rólam, amit akar. De egy dolgot jegyezzen meg: holnap minden bankkártyát letiltok. Az összeset. Azt is, amivel a fogorvosát fizette, meg azt is, amiből Péter tankolt.
— Nem teheted… mi család vagyunk… — suttogta Erika, szemében a nyomor réme villant.
— Család? — nevetett fel Anna keserűen. — Az akkor ért véget, amikor lecsavargózott. A lakás jelzálog alatt van. Három nap múlva esedékes a törlesztő. Péternek nincs pénze. Maga a nyugdíjából még a rezsit sem fedezi. Várják csak a végrehajtókat. Hamarabb érkeznek, mint ahogy ezt a szőnyeget kitisztítják.
Közel hajolt hozzá, mire Erika feje a falnak koppant.
— Nyomorban fog megöregedni — mondta halkan, tisztán. — És minden egyes falat száraz kenyérnél eszébe jut majd ez a torta. Ez volt a legdrágább desszert az életében. Mindenébe került.
Anna végignézett a szétvert szobán: a felborult asztalon, a boráztatta szőnyegen, a földön nyöszörgő férjén, az összeroskadt anyósán és a dermedten figyelő vendégeken.
— Igazi ünnep volt — jegyezte meg fanyarul.
Nem kereste a táskáját. Mit számít. A törmeléken átgázolva az ajtó felé indult. A vendégek félrehúzódtak előle, László bácsi még az ajtót is kinyitotta, kerülve a tekintetét.
Anna kilépett a lépcsőházba. A hideg levegő arcul csapta, lehűtve az égő bőrét. Nem várta meg a liftet; sarkai keményen kopogtak a betonlépcsőkön.
Az ajtót tárva-nyitva hagyta. Hadd lássa mindenki. Hadd hallják Erika jajgatását és Péter nyögéseit. Hadd terjengjen ki a savanyú bor és a széthullott élet szaga.
Az utcára érve mélyet lélegzett a fagyos esti levegőből. Reszketett, térde sajgott, keze piszkos volt, mégis három év óta először érezte, hogy valóban levegőhöz jut. Elővette a telefonját. Ujjai csúszkáltak a kijelzőn. Banki alkalmazás.
„Kártya letiltása.”
„Kártya letiltása.”
„Kártya letiltása.”
Három érintés. És vége.
A készüléket a ház előtti kukába dobta, majd elindult az utcán, anélkül hogy visszanézett volna a harmadik emeleti, sárgán világító ablakokra, ahol a családi boldogság romjai között épp akkor kezdődött el az igazi pokol.