Anna tekintete végigsiklott Erika – a diadalittas, kárörvendő anyós – vigyorán, amely inkább hasonlított egy rosszindulatú bohóc torz grimaszára, mint emberi mosolyra, majd megállapodott Péteren. Olyan élesen látta most, mintha nagyító alatt figyelné: az izzadságtól csillogó orr pórusait, a fogai sárgás elszíneződését, és azt a nyers, állati magabiztosságot, amely abból táplálkozott, hogy eddig soha senki nem vonta felelősségre.
És ekkor váratlanul ráébredt valamire: nem fél többé.
Az a rettegés, amely évekig satuba szorította – a magánytól való félelem, a megfelelési kényszer, a veszekedések elkerülésének kényszere – egyszerűen szétfoszlott. Mintha egy gennyes seb fakadt volna fel benne, és vele együtt eltűnt volna minden mérgező tartalom. Helyét csengő üresség és könyörtelen tisztánlátás váltotta fel. Rádöbbent, hogy nem egy férfival osztotta meg az ágyát és az életét, hanem egy jelentéktelen figurával, aki királynak képzelte magát, mert ő maga engedte a fejére a koronát.
— Kettő! — rikoltotta Péter, de hangja megcsúszott, vékony, ideges fals hangba tört. Zavarta Anna pillantása. Nem könyörgést látott benne. Hanem sötétséget.
Anna a falnak támaszkodva lassan kiegyenesedett. A térde lüktetett, a lába remegett, mégis teljes magasságában állt meg. Nem sütötte le a szemét. Épp ellenkezőleg: úgy nézett Péterre, mintha most látná először — mint amikor az ember egy széttaposott csótányra vagy egy kupac szennyes ruhára pillant.
A szobára dermedt csend telepedett. Hallani lehetett a konyhából beszűrődő hűtő egyhangú zúgását, sőt az utcáról egy autóriasztó éles vijjogását is. A levegő vibrált, mintha vihar készülne. A vendégek megérezték: most valami visszafordíthatatlan következik.
— Három! — köpött oda Péter, de már nyoma sem volt az előbbi fölényének. Sírást, hisztériát, térdre rogyást várt. Anna azonban egyenesen állt, és felrepedt ajka groteszk, hideg mosolyra húzódott.
Mély levegőt vett. Beszívta az olcsó parfümök és az alkohol bűzét, és ez a levegő mintha végleg kijózanította volna. A könyörgés ideje lejárt. Az áldozat szerepe véget ért. Most a számonkérés következik.
Kézfejével végighúzott vérző ajkán. Ujján élénkpiros csík maradt, sós ízzel. Fülében zúgott a vér, mintha hatalmas harang kondult volna meg a feje fölött, mégis furcsa hideg nyugalom töltötte el. Péter eltorzult, dühös arcára nézett, majd Erikára, aki krémes tortamaradványokkal pettyezve inkább hasonlított egy szétesett cukrászati rémálomra, mint emberre. Undort érzett. Mintha idegen lakásban ébredt volna, idegen, taszító emberek között.
— Térdre? — kérdezte higgadtan, hangja élesen hasított bele Erika rikácsolásába. — Komolyan gondolod, Péter? Azt hiszed, csúszva-mászva fogok előttetek könyörögni?
— Fogd be és kússz! — ordította Péter, és újabb ütésre emelte a kezét. — Mielőtt agyoncsaplak!
Anna nem hátrált. Rugóként lökte el magát a faltól, és egy lépéssel közelebb ment hozzá, egyenesen a szemébe nézve. Tekintetében olyan sűrű gyűlölet izzott, hogy Péter akaratlanul is megdermedt, karja félúton megállt.
— Mondjuk el a vendégeknek, miért kellene térden állnom — nevetett fel élesen, szinte ugatva. Körbefordult, és végigmérte a dermedten ülő rokonokat, akik összehúzott vállal figyelték a jelenetet. — Ugye mind azt hiszitek, Péter sikeres vállalkozó? Hogy az anyja egy szent asszony, aki befogadta az árva menyét?
— Hallgass el, te ribanc! — sikoltotta Erika, miközben a szemhéjára ragadt piskótadarabot próbálta leszedni. Karmolásra készen vetette magát Anna felé, de megcsúszott a parkettára kenődött tortán.
Karjait hadonászva térdre zuhant, majdnem beverte a fejét az asztal sarkába. A vendégek felkiáltottak; néhányan felpattantak, de senki nem mert odalépni. Úgy nézték a jelenetet, mint egy abszurd színházi előadást.
— Vigyázz, Erika, csúszik! Akárcsak a lelkiismereted! — vetette oda Anna. — Kedves vendégek, kíváncsiak az igazságra? Ez az egész lakoma, az étel, az ital — mind az én hitelkártyámról ment!
— Hazudik! Mind hazugság! — üvöltötte Erika a földről, próbált feltápászkodni, de kezei szétcsúsztak a krémben. — Megőrült! Péter, csinálj valamit!
— Egy szót sem hazudok! — Anna felkapott az asztalról egy súlyos kristálytálat, tele majonézes salátával. A tömeg megdermedt. Péter reflexből mozdult, de amikor meglátta felesége elszántságát, megtorpant. — A ti „sikeres” Péteretek három éve rajtam élősködik! Az úgynevezett vállalkozása? Három bank felé görgetett adósság, amit én törlesztek, a „semmirekellő”!
— Fogd be! — üvöltötte Péter, nyaka vörös foltokban égett. A kimondott igazság jobban fájt, mint bármely pofon. A család szemében eddig ő volt a kenyérkereső — most pedig lehullt a lepel.
— Zavarba jöttél? — Anna nem felé dobta a tálat, hanem az asztal közepére.
Fülsiketítő csörömpölés hallatszott. A kristály darabokra robbant, a saláta szétfröccsent, beterítve a hidegtálakat és a borosüvegeket. A vendégek sikoltozva húzódtak félre.
— A lakcímemmel zsarolsz? — morogta Anna, egyre közelebb lépve Péterhez. — Ez a lakás jelzálog alatt áll! Fél éve eljátszottad fogadásokon! Én fizetem a kamatokat, hogy a végrehajtók ne tegyék utcára az anyádat! Én! Akit ő kóbor macskának nevez!
Halotti csend borult a szobára. Erika végre feltápászkodott egy székbe kapaszkodva. Ruhája összekent, sminkje elkenődött, hajkoronája szétesett. A szemében rémület villogott. A gondosan őrzött titok cafatokban hevert a salátával együtt.
— Nem… nem volt jogod… — rekedten suttogta Péter, öklei görcsösen rándultak. Tudta, hogy ebben a pillanatban omlott össze az addigi világa.
— Jogom? Mindenhez jogom van! — Anna megragadott egy üveg vörösbort a nyakánál fogva. A sötét folyadék kilöttyent az abroszra, akár a vér. — Három évig tűrtem a megaláztatástokat. „Anna, főzz!”, „Anna, fizess!”, „Anna, hallgass!” Családnak hittelek titeket. De ti csak piócák vagytok. Két önelégült pióca, akik belém kapaszkodtak és szívják az életem!
— Takarodj innen! — visította Erika reszketve. — Ez az én házam!
— A te házad? — fordult felé Anna élesen. — A rezsi, a felújítás, a gyógyszereid, az ünnepségeid — mind az én pénzemből ment! Az én fizetésemből, az én pluszmunkáimból! A fiad pedig a kanapén hever, sört iszik és nagy tervekről papol!
Péterből elszakadt a maradék józanság. A megaláztatás elhomályosította az eszét. Vad üvöltéssel átlépett egy feldöntött széken, és Anna felé rontott, nem pusztán ütni, hanem elhallgattatni akarva.
Anna azonban már számított erre. Az adrenalin lelassította számára az időt. Látta a férfi vérben úszó szemét, vicsorgó fogait. Nem futott. Oldalra lépett, és teljes erejéből a fal mellett álló, kerekeken guruló tálalóasztalt lökte a felé rohanó férfi lába elé.
Péter megbotlott, lába összegabalyodott a kerekek között…