Erika szája sarka már diadalmasan felfelé görbült, szinte előre élvezte a pillanatot, amikor menye végre megtörik. Úgy érezte magát a panellakás közepén, mintha legalábbis egy birodalom trónján ülne, és most készülne elfogadni a hűségesküt.
Anna azonban nem hajolt meg.
Kihúzta magát, vállait hátrafeszítette, és a tekintete – amely eddig csendes, szinte alázatos volt – jeges fénnyel villant. A szemében valami féktelen, hideg elszántság égett.
— Pont leszarom a születésnapját, Erika! — csattant fel. — Miután mindenki előtt azt terjesztette, hogy a fia a szeméttelepről szedett össze és ő mosdatott ki a mocsokból, nem fogok magával egy asztalnál ülni! Szándékosan aláz meg! Tudja mit? Ráborítom ezt a tortát az új ruhájára, hogy soha ne felejtse el ezt az estét!
— Elment az eszed, te lány?! — horkant fel Erika. — Ilyet soha nem mondtam!
— Siketnek néz? Vagy vaknak? Nem látom, mennyire élvezi, hogy hatalma van a „csóró kis senki” felett?
Erika arca megfeszült, a mosoly leolvadt róla. Péter, aki addig lazán hátradőlve figyelte az eseményeket, hirtelen kiegyenesedett. Az alkohol ködösítette tekintetében riadt döbbenet villant.
— Miket zagyválsz, te hülye? — préselte ki rekedten, de Anna már nem volt fékezhető. Három év elfojtott sérelme tört felszínre.
— Nap mint nap megaláztok! — lépett közelebb az asztalhoz. — Soha nem jó a leves, rosszul veszek levegőt, keveset keresek! Most cirkuszt akartok? Hajbókolást egy tányér salátáért? Hát kaptok cirkuszt! A torta most az új ruháján landol!
— Csak merd megpróbálni! — sikoltott Erika, ösztönösen mellkasához kapva az aranygyűrűkkel teleaggatott kezét.
A fenyegetés félbemaradt.
Anna egyetlen határozott mozdulattal megragadta a súlyos tálcát. A háromkilós, sziruptól tocsogó piskótatorony, vastag vajkrémrózsákkal és csokoládéforgáccsal borítva, elemelkedett az asztalról. Ez nem bohózati jelenet volt, nem némafilmes tréfálkozás. Ez hadüzenet volt.
Egy rekedt hang tört fel a torkából, ahogy minden felgyülemlett fájdalmát és dühét beleadva teljes erőből Erika arcába csapta a tortát.
A csattanás tompa és nedves volt, mintha vizes rongyot vágtak volna falhoz – csak sokszor hangosabban. A krém és a piskótamorzsa szétfröccsent, beterítve nemcsak az ünnepeltet, hanem a körülötte állókat is. László bácsi egy vajkrémrózsát kapott egyenesen a szemébe, egy csillogó felsőt viselő rokon pedig felsikoltott, amikor a kabátjára ragadt egy zsíros tortadarab.
Erika mozdulatlanná dermedt.
Egy pillanatra groteszk csend telepedett a szobára. Az ünnepelt ott állt tetőtől talpig bézs krémbe burkolva, csak a rémülettől kidülledt szeme és hangtalan sikolyra tátott szája látszott ki az édes masszából. A büszkén viselt, flitteres új ruhája ragacsos romhalmazzá vált.
— ÁÁÁÁ! — tört ki belőle végül az éles, fülsértő sikoly. Kétségbeesetten próbálta letörölni az arcáról a krémet, de csak még jobban szétkente, torz bohóccá maszatolva magát. — A ruhám! Az arcom! Megölt! Emberek, megölt!
A lakásban azonnal elszabadult a káosz. Székek borultak, üvegek dőltek fel, vendégek ugrottak talpra. Egyesek visítoztak, mások papírszalvétával próbálták tisztogatni magukat, néhányan pedig dermedten bámulták a jelenetet.
Péter pár másodpercig bénultan ült, aztán mintha felrobbant volna benne valami. Arca sötétvörösre gyúlt. Anyja meggyalázott, krémes alakja láttán elszakadt benne az utolsó fék. Ordítva ugrott fel, elsodorva egy sámlit.
— Mit műveltél, te rohadék?! — üvöltötte, köpve a szavakat.
Anna nem tudott kitérni. Péter izzadt, nehéz keze a tarkójánál a hajába markolt. Éles fájdalom hasított a fejébe, könnyei kibuggyantak, de hang nem tört fel belőle. A férfi hátrarántotta, majd durván a folyosó irányába lökte, mintha zsák volna. Csípője a félfának csapódott, de talpon maradt, a falba kapaszkodva.
— Végeztél! — sziszegte Péter, ökölbe szorított kézzel közeledve. — Takarodj a házamból! Egy percig se akarlak itt látni!
Megragadta a vállát, rázni kezdte, fogai összekoccantak az erőtől.
— Tudod, mennyibe került az a ruha? Tudod, kire emeltél kezet? Az anyámra! — lihegte, bűzlő alkoholszagot fújva az arcába. — Szétzúzlak!
Közben Erika keservesen nyöszörögve próbálta lehántani magáról a maradék piskótát.
— Péter! Zavard el! — rikácsolta, könnye és szétfolyt sminkje összekeveredett a krémmel. — Ki akarta vájni a szemem! Őrült! Hívd a rendőrséget!
Péter egy lökéssel félretaszította Annát, aki a fogasnak esett, leverve egy kabátot.
— Hallottad?! — ordította, az anyja lábánál széttrappolt krémes rózsák felé mutatva. — Térdre! Azonnal!
— Tessék? — Anna kézfejével letörölte a felrepedt ajkáról a vért, és úgy nézett rá, mintha idegent látna. A szíve a torkában dobogott, de a félelem eltűnt. Csak undor maradt.
— Azt mondtam, térdre! — lépett közelebb, kezét ütésre emelve. — Kússz oda, kérj bocsánatot, amíg anya meg nem bocsát! Ha kell, nyald fel a krémet a padlóról! Különben úgy löklek le a lépcsőn, hogy csontod sem marad ép!
A vendégek a falhoz lapulva hallgattak. Senki nem mozdult. Még László bácsi sem, aki három éve ismerte Annát, és mindig kezet fogott vele. A szemükben nem együttérzés csillogott, hanem mohó kíváncsiság. Ingyen előadás volt ez, mocskos családi dráma, amit majd később élvezettel mesélhetnek tovább.
Anna érezte, hogy valami meleg csorog végig az állán. Vére. A fémes íz összekeveredett a keserűséggel, amely hirtelen kiégett belőle, helyet adva valami másnak: hideg, kemény eltökéltségnek.
— Mire vársz? — sivította Erika a fia mögül, biztonságban érezve magát. Krémes arca bosszúvágytól torzult. — Hallottad a férjedet! Borulj a lábunk elé! Kérj bocsánatot, hogy tönkretetted az ünnepet! Talán akkor nem rakunk ki még ma az utcára!
Péter zihálva tornyosult fölé. Ingének gombja a hasán majd’ szétpattant. Úgy érezte, ő az úr, az ítélkező. Egyetlen gondolat zakatolt részeg fejében: meg kell törnie. Itt, mindenki előtt. Hogy soha többé ne merjen ellene nézni.
— Na?! — bömbölte, és ütésre lendítette a kezét, inkább fenyegetésből, mint valódi csapásra. — Számolok háromig! Egy!
Anna lassan felemelte a fejét. Tekintete végigsiklott a vendégek rémült arcán, majd megállt Péteren. És abban a pillanatban valami végleg megváltozott benne.