— Na, mi van, elnémult a társaság? Töltsetek már, mielőtt elillan az ital ereje! Úgy ültök itt, mintha temetésen lennénk, pedig hála az égnek, az én jubileumomat ünnepeljük! — harsant fel Erika kissé rekedt, az alkoholtól megvastagodott hangja, elnyomva az evőeszközök csörgését és a szobát betöltő tompa beszélgetésmorzsákat.
Az asztalfőn nehézkesen feltápászkodott, húsos ökleit a már foltos abroszra támasztva. A terítőn majonézes saláták és olajos falatok nyomai terpeszkedtek. Az ünnepelt arca kipirult a fülledt levegőtől és az italtól, bőre zsírosan fénylett az olcsó csillár sárgás fényében. A műgyöngy nyaklánc szorításában egy kék ér lüktetett a nyakán. A zsúfolt, régi bútorokkal telepakolt panellakásban vagy tizenöten préselődtek össze. Könyök könyököt ért, mindenki izzadt, evett, ivott, és valahányszor a háziasszony megszólalt, engedelmesen elhallgattak, mint diákok az igazgató előtt.
Anna a lehető legkényelmetlenebb helyen kuporgott, az asztal sarkán. Ujjai görcsösen szorították az olcsó borral töltött pohár szárát, az ízületei kifehéredtek. Legszívesebben rágyújtott volna, kiállni az erkélyre, beszívni a hideg levegőt — vagy egyszerűen eltűnni a mintás tapéta előtt. De Péter már kétszer is fájdalmasan rászorított a térdére az asztal alatt, izzadt tenyerével jelezve: ne rontsa el az anyja ünnepét a „savanyú ábrázatával”. Ő maga féloldalasan hevert a széken, ingének felső gombját kigombolva, már az ötödik-hatodik felest is felhajtotta, és most résnyire hunyt szemmel, rajongó kutyaként figyelte az anyját.
— Tudjátok, mit akarok mondani, drágáim? — Erika végigpásztázta a társaságot zavaros, de éles tekintettel. Egy pillanatra megállt Annán, amitől a fiatal nő hátán végigfutott a hideg. — Itt mindenki engem dicsér: „Erika, milyen erős vagy”, „Erika, milyen szépen felnevelted a fiadat”. De én nemcsak fiút neveltem. Én jótékonykodom is. Nézzetek csak rá a mi Annánkra! Mintha legalábbis királynő lenne.
A fejek egyszerre fordultak Anna felé. Néhányan abbahagyták a rágást, mások vigyorogtak, várva az ingyenes szórakozást. Mónika néni csillogó felsőben a szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse foghíjas mosolyát, László bácsi pedig felröffent, majd úgy tett, mintha az uborkától fuldokolna.

— Ül itt aranyban, selyemben, fenn hordja az orrát — folytatta Erika mézesmázos, mégis maró hangon. Karját teátrálisan meglendítette; az ujján villanó gyűrűt Péter vette neki abból a pénzből, amit Anna egy közös nyaralásra tett félre. — Emlékszel, Péter, hogyan lépett be először a lakásunkba?
— Hogyne, anya — vihogott a férfi, miközben villájával egy csúszós gombát próbált felnyársalni. Tekintete üres volt és mámoros. — Abban a szakadt kék kabátban. Foltozva.
Anna arcába forróság ömlött. Nem szégyen volt ez, hanem tiszta düh, amitől elsötétedett előtte a világ. Emlékezett arra a kabátra: három telet húzott ki benne, miközben az önerőre gyűjtött egy lakáshitelhez. A hitel végül elmaradt, mert „anyának sürgősen fogorvos kell”, aztán „fel kell újítani a telket”, később pedig „szanatóriumba kell mennie, mert a szíve rakoncátlankodik”.
— Így van! — emelte fel mutatóujját Erika, lepattogzott körömlakkal. — Szegény volt, mint a templom egere. Amikor megláttam a csizmáját, majdnem keresztet vetettem. A talpa levált! Azt kérdeztem magamtól: honnan szedted ezt a csodabogarat, fiam? Melyik szemétdombról kapartad elő?
Nevetés futott végig az asztalnál. A pálinka bátorságot adott a kegyetlenséghez. Más megalázása jó ízesítő volt az esthez.
— Erika, talán elég lesz — szólalt meg Anna száraz, kemény hangon, mint amikor száraz ág pattan ketté. Az arca fegyelmezett maradt, de az ajka remegett.
— Mi az, hogy elég? Az én házamban akarsz elhallgattatni? — csattant fel az asszony, egyre jobban belelovalva magát a helyzetbe. — Igazat mondok! Tudják csak az emberek! Mi csináltunk belőled embert. Felhoztunk a sárból. Lakcímet kaptál Debrecenben, te vidéki liba, hogy ne igazoltassanak minden sarkon! Hálásnak kellene lenned, hogy beengedtelek a családba, nem pedig kivágtalak, mint egy rühes macskát!
— Anya, azért… — dünnyögte Péter, de hangjában nem volt valódi tiltakozás, inkább részeg jóváhagyás. — Nem kellene ilyen szavakat…
— Dehogynem! Hallja csak mindenki! — förmedt rá Erika, és egy korty konyakot úgy hajtott fel, mintha víz volna. — Hálátlan vagy! Eszed a kocsonyámat, iszod a boromat, és úgy fintorogsz, mintha valami szennyben ülnél. Állj fel! Ha beszélek hozzád, felállsz! Tiszteld a férjed anyját!
A levegő megdermedt a zsúfolt szobában. Csak a falióra kattogása hallatszott, meg valaki szörcsögő orrszívása. Anna lassan felemelkedett. Tekintete az asztal közepére siklott, ahol egy hatalmas, krémmel bevont torta magasodott, tetején rózsaszín habrózsákkal és csokoládéfelirattal: „55 — az élet most kezdődik”. Erika már fél órája dicsekedett az árával.
— Így ni — bólintott elégedetten, miközben papírszalvétával törölgette zsíros ajkát. — Most pedig hajolj meg. És mondd ki hangosan, hogy köszönöd. Hogy kihúztunk a nyomorból és asztalhoz ültettünk.
Péter gyengén megragadta Anna ruháját, húzni próbálta lefelé.
— Anna, ne csináld… Mondd, hogy köszönöd, és ülj le. Látod, anya ideges lesz, felmegy a vérnyomása. Olyan nagy kérés ez?
A nő lenézett a férjére. A jóllakott, fénylő arcára, az ide-oda kapkodó, riadt szemekre, amelyekben nem szeretet volt, csak félelem az anyjától és a további ivás utáni vágy. Aztán Erikára nézett, aki új, rikító flitteres ruhájában, csípőre tett kézzel állt, mint egy diadalittas, felpuffadt béka, készen rá, hogy lecsapjon.
Annából kifogyott minden: a türelem, a jó modor, a „mit szólnak majd mások” béklyója. Belül mindent kiégetett valami. Csak egy hideg, csengő tisztaságú harag maradt. Rájött, hogy ez az előadás túl régóta tart.
— Köszönöm? — ismételte halkan, úgy, hogy csak a legközelebb ülők hallhatták.
— Hangosabban! Nem hallom! — utasította Erika, élvezve a hatalmát. — Hajolj meg rendesen!
Anna mély levegőt vett a dohos, alkohollal és olcsó parfümmel terhes levegőből, és tett egy lépést az asztal felé.
A szoba légköre szinte tapinthatóvá vált, sűrű és fülledt masszaként nehezedett mindenkire. A vendégek megmerevedtek, villáik a szájuk előtt lebegtek. A meghajlást várták. A szertartásos megalázást, amely édesebbnek ígérkezett bármelyik süteménynél. Erika diadalittas mosolyra húzta a száját, már előre élvezve a pillanatot, amikor Anna végre beadja a derekát.
