A blokkjegy és a bevásárlásról szóló nyugta ott hevert a papírok között – azon a csirkemell ára már olyan volt, mintha aranyporral szórták volna meg, nem takarmánnyal etették.
– Próbáljunk most sértődés és drámai arckifejezések nélkül beszélni – mondta Eszter, és közelebb tolta a kimutatásokat. – Nyolc hónap alatt kétszázharmincezer forint ment el a szüleidnek. Kétszáz. Harminc. Ez majdnem annyi, amennyit önerőként félretehettünk volna egy lakásra. Érted, mit jelent ez?
– Úgy számolsz, mintha én vettem volna ki a pénzt a pénztárcádból – vágott vissza Gábor ingerülten.
– Nem – felelte higgadtan. – Ha elloptad volna, az tiszta ügy lenne. Feljelentés, rendőrség, erkölcsi fölény. De itt szerelem van, házasság, és önkéntes anyagi kivéreztetés azzal a felkiáltással, hogy „hát mégiscsak a szüleim”.
– Nekik most tényleg nehéz.
– Nekünk pedig könnyű? – csattant fel Eszter. – Vagy ezt nem vetted észre a sok utalás között?
– Eszter, ne csinálj jelenetet.
– Jelenetet? – felnevetett, de a hangja éles volt. – Rendben. Akkor tárgyilagosan: holnaptól egy forint sem megy ki innen közös döntés nélkül. Sem Máriának, sem Józsefnek, sem a harmadunokatestvérnek, ha netán elromlik a locsolója a hétvégi telken. Ennyi. Határ.
– Két tűz közé szorítasz – mondta Gábor csendesebben.
– Nem. Te állítottál oda már rég. Kényelmes megoldás: nemet mondani nem tudsz, inkább hazahozod a kérést. Ha igent mondok, te vagy a jó fiú. Ha nemet, én leszek a szívtelen. Tökéletes konstrukció, tapsolhatnék is hozzá.
Gábor felpattant, a szék csikordult a linóleumon.
– Fogalmad sincs, mit jelent a család.
– Pontosan tudom – felelte Eszter. – A család az, ahol előbb a saját otthonunkat tartjuk egyben, és csak utána mentjük meg a világot. Nekünk viszont albérletünk van, kidobott terveink és az örökös „tarts ki még egy kicsit”.
A „tarts ki” Gábor kedvenc mondata lett. Tarts ki a következő hónapig. Tarts ki, amíg apa rendezi a dolgokat. Tarts ki, amíg anya kilábal. Tarts ki, majd helyrejön.
Aztán Gábort leépítették.
Délután állított haza, sápadtan, egy kartondobozzal a kezében. A cég logójával díszített bögre, töltőkábel, néhány irat és a kedvenc csavarhúzója volt benne – mintha nem mérnök lenne, hanem valaki, aki saját kezűleg akarja megjavítani a világot.
– Vége – mondta halkan, és letette a dobozt. – Elköszöntek tőlem.
Eszter akkor nem kezdett vitába. Átölelte, leültette, teát főzött.
– Megoldod – mondta lágyabban. – Nem vagy buta ember. Még ha néha mindent meg is teszel, hogy annak tűnj.
Gábor halványan elmosolyodott.
Az első hónapban Eszter valóban támasza volt. A másodikban is. A harmadikra viszont már zúgott benne a kimerültség. Az ő fizetése ment az albérletre, a számlákra, ételre, bérletre, apró háztartási kiadásokra – és a folyamatos szorongásra. Olyan mértékben húzta meg magán a nadrágszíjat, hogy néha saját magán nevetett.
„Szép, Eszter – gondolta, miközben a régi, kopott télikabátját nézte. – Mindjárt kézzel mosod a nejlonzacskókat is, és teljes lesz a spórolós melodráma.”
Ebben a szűkös időszakban csörgött újra a telefon. Mária volt az.
Gábor a folyosón beszélt, de egy panellakásban a titok körülbelül annyira marad titok, mint a rántott hal szaga.
– Anya, most nincs munkám… – suttogta. – Eszternek sincs túl sok… Hogy mondjam meg neki?… Anya, kérlek, ne kezdd…
Egy perc múlva bejött a konyhába.
– Eszter…
– Mennyi? – kérdezte anélkül, hogy felnézett volna.
– Húszezer. Beázik a tető a telken.
Eszter letette a villát.
– A hűtőnk félig üres. A cipőm beázik. Te három hónapja állás nélkül vagy. De természetesen a hétvégi ház az első. Mégiscsak szent ügy.
– Ez érték – próbálta komolyan magyarázni Gábor. – Ha most nem javítják meg, később többe kerül.
– Remek. Akkor adják el. Hiszen érték.
– Most gúnyolódsz?
– Nem. Most először beszélek racionálisan.
Gábor leült mellé, hadarni kezdett.
– Csak most segíts, kérlek. Visszaadják. Úgyis találok munkát. Minden rendeződik.
– Ezt már hallottam – felelte Eszter szárazon. – A munkáról, a visszafizetésről, a „majd jobb lesz”-ről. Írhatnál egy kézikönyvet: Hogyan ígérjünk ugyanazt új megfogalmazásban.
Mégis odaadta a pénzt. Nem hitte, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Inkább abban a halvány, makacs reményben cselekedett, hogy talán mégis.
Egy héttel később Gábor ismét elé állt.
– Eszter, ne haragudj rögtön…
– Már reggel óta mérges vagyok gondolatban – mondta fáradtan. – Mi történt?
– Apa meghúzta a kocsit. Javítani kell. Harmincezer forint.
Eszter lassan felé fordult. A tekintetétől Gábor önként hátrébb lépett.
– Ismételd meg.
– Harmincezer.
– Miből? – kérdezte jeges hangon. – A levegőből? Az idegrendszeremből? Vagy álljak ki egy táblával az utcára: „Gyűjtök felnőtt, cselekvőképes emberek fenntartására, akik nem tudnak a kereteiken belül élni”?
– Arra gondoltam, talán tudnál kölcsönkérni valakitől.
Eszter felnevetett.
– Tehát már ott tartunk, hogy én adósodjak el, hogy a szüleid ne érezzék a saját döntéseik következményeit?
– Ne beszélj így!
– Hogyan beszéljek? Szépen? Költőien? – lépett közelebb. – Mária telefonál, József hibázik, és a számlát én állom. Modern családi modell. Írhatnánk róla tananyagot.
Aznap este először veszekedtek igazán. Nem az a szokásos, konyhai civódás volt, hanem mélyről jövő, ajtócsapkodós, sebeket tépő vita, ahol a szavak már nem a fejnek, hanem a legérzékenyebb pontoknak szólnak.
Másnap Eszter mégis felhívta a barátnőjét, Júliát, és kölcsönkért tőle harmincezer forintot. Amikor átutalta Gábornak, az ujjai nem a meghatottságtól remegtek, hanem a saját gyengesége miatti düh miatt.
„Szép munka – gondolta keserűen. – Most már nemcsak eltartod őket, hanem hitelből teszed.” És ekkor kezdett benne végleg körvonalazódni valami, amit addig még ő maga sem mert nevén nevezni.