És ekkor történt az, ami végleg elszakította benne az utolsó, eddig még valahogy kitartó belső fékeket.
Szerda este Gábor egy telefonhívás után jött vissza a szobába. Az apjával beszélt. Az arca olyan volt, mintha vagy valami sötét titokra derült volna fény, vagy készülne kimondani egy mondatot, amitől Eszter legszívesebben kiugrana az ablakon. Csakhogy a lakás a másodikon volt – a dráma hatása meglehetősen korlátozott.
– Most mi jön? – kérdezte Eszter anélkül, hogy felnézett volna a laptopjáról.
– Apa beszállt egy üzletbe – kezdte Gábor óvatosan. – Átverték. Komoly tartozás maradt utána.
Eszter ujjai megálltak a billentyűzeten.
– Mennyire komoly?
– Ötszázezer forint.
A laptop fedele lassan lecsukódott.
– Tessék?
– Félmillió.
Eszter pár másodpercig csak nézte őt.
– Mondd csak – szólalt meg végül kimérten –, mit kell csinálnia ma egy felnőtt férfinak Magyarországon ahhoz, hogy ingatlan és vállalkozás nélkül összeszedjen félmilliós adósságot? Előfizet egy „Hogyan legyél milliomos péntekre?” tanfolyamra?
– Most ne gúnyolódj, így is padlón van.
– És szerinted én repkedek az örömtől? – kérdezte nyugodtan. – Mit akar?
Gábor elfordította a tekintetét.
– Legalább százötvenezer forint kellene. Azonnal. Hogy a felét rendezze.
Csend. Feszültséggel teli, súlyos csend.
– Nem – mondta Eszter halkan.
Gábor szinte összerezzent.
– Végig sem hallgattál.
– Pontosan hallottam mindent. A válaszom akkor is nem.
– Eszter, ez tényleg nagy baj.
– Tudod, mi is nagy baj? – állt fel. – Albérletben élünk. Te hónapok óta munka nélkül vagy. Tartozom Júliának. Nincs egyetlen forint félretett pénzünk. És ebben a helyzetben azt várod, hogy vegyek fel hitelt százötvenezerért, hogy fedezzem apád újabb kalandját?
– Átverték!
– Engem nem? – csattant fel. – Mit csináltak velem egész évben? Győzködtek, érzelmileg zsaroltak, szégyenítettek. Csak itt nem idegen csalók hívogatnak, hanem a saját rokonság. Hatékonyabb módszer, az biztos.
– Szívtelen vagy – mondta Gábor halkan.
– Nem. Most először józan.
– Ha a te apádról lenne szó?
– Az én apám – felelte élesen – eladná a garázsát, az autóját, a tévéjét és a büszkeségét is egy apróhirdetésben, de nem taszítana engem adósságba a saját ostobasága miatt.
– Megalázod őt!
– És ő nem aláz meg minket minden alkalommal, amikor a mi pénzünkhöz nyúl? – Eszter hangja már remegett az indulattól. – Nézz magadra. Harminckét éves vagy. Állást kellene keresned, azon gondolkodni, hogyan mászunk ki ebből, ehelyett futárként jársz a szülői ház és a mi pénztárcánk között.
– Ezt ne merészeld! – kiáltotta Gábor, és megragadta a karját.
– Engedj el – mondta Eszter halkan.
Pillanatnyi habozás után elengedte.
– Kötelességed támogatni engem – lihegte.
– Téged igen. Ezt az őrületet nem.
– A feleségem vagy!
– Nem egy szponzorcsomag – vágta rá.
Gábor elvesztette a fejét.
– Fogalmad sincs, mi az igazi család! Egy rendes feleség nem számolgat aprót, amikor baj van!
– Tényleg? – nevetett fel keserűen Eszter. – És egy rendes család csak az én apróimat számolja?
– Mindent a pénz köré csavarsz!
– Mert ti tettétek azt a középpontba! – kiabálta. – Nálatok minden beszélgetés végén ott egy összeg! Kezdem azt hinni, hogy nálad még a szeretet is átutalásokban mérhető!
A levegő megdermedt közöttük.
Gábor végül halkan, de fenyegetően szólalt meg:
– Ha most nemet mondasz, ezt nem fogom elfelejteni.
Eszter hosszan nézett rá. A tekintetében már nem volt indulat, csak hideg felismerés.
– Én pedig – felelte lassan – épp most jegyeztem meg nagyon sok mindent.
Az éjszaka álmatlanul telt. A plafont bámulta, hallgatta a szomszéd köhögését, a csöpögő csapot, Gábor forgolódását a kanapén. És egyszer csak kristálytisztán látta: ha marad, semmi nem változik. Nem egy hónap múlva, nem egy év múlva. Mert a kérdés már nem a pénz volt. A pénz csak felnagyította a lényeget. Gábor sosem őt választotta. A kényelmet választotta. A szülői bűntudatot. A megszokott szerepet, hogy fiú maradjon, ne férj legyen.
Reggel Eszter korábban kelt. Nyugodtan pakolt. Táska, bőrönd, iratok. Lehúzta az ujjáról a gyűrűt. Végignézett a konyhán, ahol még mindig ott hevert a jegyzetfüzet a közös, soha meg nem valósult terveikkel.
A bőrönd zárjának kattanására Gábor felriadt.
– Hova mész? – kérdezte rekedten.
Eszter az asztalra tette a gyűrűt.
– El.
– Az mit jelent, hogy el? – felpattant. – Ne csináld ezt. Egy veszekedés volt.
– Veszekedés? – bólintott. – Az volt kölcsönkérni a szüleidnek. Az volt hinni az ígéretekben. Az volt összekeverni a házasságot egy jótékonysági alappal. Most először teszek értelmes lépést.
– Minden pár veszekszik!
– Igen – felelte Eszter. – De nem minden vita végén marad a feleség adósságban, a szülők elégedetten, a férj pedig tiszta kézzel.
– Megoldom! – hadarta Gábor. – Beszélek velük. Keményen. Megmondom, hogy elég. Munkát keresek. Újrakezdjük.
– Késő.
– Miért lenne késő? Miért nem adhatsz még egy esélyt?
– Mert már éltem ezekben az „esélyekben” – mondta csendesen. – Harmincezres, negyvenezres, huszonötezres részletekben. Elég volt.
Az ajtóhoz lépett, de Gábor elé állt.
– Nem engedlek el így.
– Állj félre.
– Előbb beszéljünk.
– Félre, Gábor.
Megragadta a bőrönd fogantyúját.
– Direkt drámázol.
– Nem – rántotta ki a kezéből. – Épp befejezem.
Nem engedte azonnal, ezért Eszter határozottan meglökte a mellkasán. Nem filmszerűen, nem látványosan – egyszerűen arrébb tette azt az embert, aki már nem támasz volt, hanem akadály.
Gábor megtántorodott, döbbenten nézett rá.
– Megütöttél?
– Ne dramatizálj – felelte fáradtan. – Ez csak egy praktikus mozdulat volt.
Kinyitotta az ajtót.
– Eszter… – szólt utána már halkabban, és most először nem sértettség, hanem félelem csengett a hangjában. – Ne menj el. Nélküled nem fogom bírni.