— Mondd már meg nekem őszintén, Gábor, én a feleséged vagyok, vagy csak egy kiegészítő a bankszámlád mellé? — csattant fel Eszter, és úgy vágta le a telefonját az asztalra, hogy a kanál élesen nekikoccant a bögrének.
Gábor a konyha közepén dermedt meg, kezében a tejes zacskóval. Úgy nézett ki, mint akit nem egy bérelt lakás szűk főzőfülkéjében értek tetten, hanem valami apró, de annál kínosabb családi vétségen.
Az egyszobás albérlet konyhája alig volt nagyobb egy gardróbnál. A levegőben állandóan keveredett a pirított hagyma szaga a radiátorról pergő régi festék poros illatával. Az ablakpárkányon egy almás pite hűlt, a mosogatóban két tányér ázott, a mennyezetről lógó lámpa pedig csak akkor volt hajlandó világítani, ha az ember finoman megpöccintette. Gazdaságos romantika, ahogy ők nevezték.
— Eszter, ne kezdjük már így… — sóhajtott fel Gábor, és letette a tejet. — Anya csak megkérdezte, tudnánk-e segíteni. Kérdezte, nem követelte.
— Persze — húzta el a száját Eszter, karba tett kézzel. — Máriának különös tehetsége van a „kéréshez”. Úgy tudja előadni, hogy az ember legszívesebben eladná a veséjét, csak nehogy hálátlan menye szerepében tűnjön fel.
— Ne túlozz már — rándult meg Gábor arca.
— Én túlozok? — mosolyodott el Eszter, de a tekintete hideg maradt. — Ma van egy hónapja, hogy hivatalosan is férj és feleségként élünk együtt. Sütöttem pitét, előkészítettem a jegyzetfüzetet, szerettem volna normálisan átbeszélni, hogyan gyűjtünk saját lakásra. Erre kiderül, hogy a közös költségvetésünk fejben már át is költözött Máriáékhoz.
Gábor végigsimított az arcán, majd leült a sámlira.
— Apának csúszik a fizetése. Két hétre kellene harmincezer forint. Vissza fogják adni.
— Itt hangzik el az a mondat — koppintott Eszter az asztalra —, amelyből más családokban vígjáték lesz. Nálunk meg attól tartok, hosszú, nyomasztó háztartási dráma.
— Eszter, ők a szüleim — mondta csendesen. — Nem idegenek.
— És én micsoda vagyok? — szűkítette össze a szemét. — Társ? Feleség? Vagy egy kényelmesen elérhető, stabil fizetésű pénzügyi háttér?
Gábor tekintetében egyszerre jelent meg a bűntudat és a bosszúság.
— Miért támadsz rögtön?
— Mert sosem magadnak kérsz — felelte száraz hangon Eszter. — Mindig valaki másnak. A szüleidnek, a körülményeknek, az univerzumnak, ami szegény folyton elszámolja magát veletek.
Kinyitotta a füzetet, amelyben precízen vezette a tételeket: bérleti díj, rezsi, élelmiszer, közlekedés.
— Nézd csak. Azt mondtad, szerényen élünk, félreteszünk havonta húszezret, két év múlva önerővel belevágunk a lakásvásárlásba. Szinte megható volt. Most eltelt két hónap, és már ott tartunk, hogy „de hát a szülők”.
— Tényleg visszafizetik — ismételte makacsul Gábor.
Eszter mély levegőt vett. — Rendben. De egyszer. És pontosan két hét múlva az összeg visszakerül a számlánkra. Ezt nem fogom elfelejteni.
— Köszönöm — könnyebbült meg Gábor, és meg akarta fogni a kezét. — Te vagy a legjobb.
— A bókokat most mellőzzük — húzta el a kezét Eszter. — Vaníliára csak a pitében reagálok.
Aznap este Gábor átutalta a pénzt. A negyvenezer forintos megtakarításuk tízezerre olvadt. Eszter nem szólt semmit, de belül rossz előérzete támadt, mintha nem csupán segítettek volna, hanem kinyitottak volna egy ajtót, amelyet később majd csak feszítővassal lehet becsukni.
Három hét telt el, a pénz nem érkezett vissza.
Egy újabb hét múlva Gábor ugyanazzal a bűnbánó arckifejezéssel állt előtte, amitől Eszter szemhéja már idegesen rángatózott.
— Ugye nem megint? — kérdezte a tűzhelytől el sem fordulva.
— Eszter… — kezdte halkan.
— Sejtettem. Mi történt most? Világvége? Infláció? Esetleg Józsefnek hirtelen eszébe jutott, hogy van egy hitele?
— Apának tényleg van kölcsöne — mondta Gábor. — Elmaradásban van. Negyvenezer forint kell sürgősen, különben jönnek a büntetőkamatok.
Eszter elzárta a gázt, és szembefordult vele.
— Tehát a harminc valahol lebeg a semmiben, és most még negyven?
— Tudom, hogy ez rosszul néz ki…
— Nem, te nem tudod — vágott közbe. — Ha tudnád, most te magad mondanád azt, hogy „anya, apa, nem fér bele”. Ehelyett itt állsz előttem azzal a nedves tekintetű kölyökkutya-arcoddal, és várod, hogy magamtól feküdjek le lábtörlőnek.
— Ne beszélj így a szüleimről — keményedett meg Gábor hangja.
— Akkor viselkedjenek úgy, hogy ne kelljen irodalmi önuralmat gyakorolnom — felelte Eszter élesen.
Gábor leült vele szemben.
— Nem tudok nemet mondani. Ők neveltek fel, taníttattak, mindent megtettek értem.
— És most visszafordítanák a számlát? — mosolyodott el keserűen Eszter. — Kamatostul?
Csend ereszkedett közéjük.
— Jó — szólalt meg végül fáradtan. — De ez az utolsó alkalom. Tényleg az utolsó, Gábor. Ha még egyszer előfordul, nagyon komoly beszélgetésünk lesz.
— Igen, persze. Utoljára — bólogatott gyorsan.
Eszter már akkor tudta, hogy az „utoljára” a házasságban nagyjából ugyanazt jelenti, mint az ünnep előtti bevásárlásnál a „csak gyorsan beugrom”. Mindenki sejti, hogy nem igaz, mégis kimondják.
Ezután minden ment a maga kiszámítható medrében. Mária rendszeresen telefonált, mintha a naptárában külön bejegyzés emlékeztetné: „Értesíteni a fiatalokat, hogy ők a családi tartalékalap.”
Egyszer huszonötezer forint kellett az autóra.
Máskor tizenöt „csak a fizetésig”.
Aztán harminc „egy kellemetlen ügy lezárására”.
Mindig sürgős volt, mindig fontos, és mindig járt mellé az ígéret: hamarosan visszafizetjük.
Eszter végül nyitott egy külön számlát a saját nevére. Titkos tartalékot képezett. Hol kétezer, hol ötezer forintot tett félre. Nem jókedvéből, hanem abból a józan női megérzésből, hogy ha a csónak léket kap, jobb tudni, hol van a mentőöv.
Egy este aztán leült Gáborral szemben, elé tette a jegyzetfüzetet, mellé a kinyomtatott bankszámlakivonatokat és a számításait, és csendben arra készült, hogy végre tételesen megmutassa, hová tűnt el az elmúlt hónapok minden forintja.