Az üzenet egy idegen számról érkezett – nem Máriáétól, nem olyantól, amit Eszter ismert volna.
Mindössze három szó állt benne: „Beszélnünk kell.”
Eszter néhány másodpercig csak meredt a kijelzőre. Aztán visszaírt: „Kicsoda maga?”
A válasz szinte azonnal megérkezett.
„Réka vagyok. Ismerem a férjét. És jobb, ha megtudja azt is, amit én tudok.”
Eszter háromszor olvasta el a sorokat.
Majd még egyszer.
Az ujjai a telefon fölött lebegtek. Mit lehet erre írni? A „Ki maga?” kérdésre már kapott feleletet. És épp ez volt az, amitől valami baljós érzés költözött belé. Nem a mellkasában, nem is a gyomrában – inkább mélyebben, ott, ahol az ösztön működik. Az a belső jelzőrendszer, ami akkor lép működésbe, amikor régóta sejtesz valamit, de nem mersz nevet adni neki.
A cappuccino kihűlt mellette. Belekortyolt, ízt sem érzett.
Végül ezt írta: „Hol találkozzunk?”
Ahogy elküldte, maga is meglepődött. Miért nem azt, hogy „Biztos tévedés”, vagy „Nem érdekel”? Miért nem hárított? Miért rögtön az, hogy hol?
Talán mert tudni akarta. Nem tegnap óta. Csak eddig nem engedte meg magának, hogy kimondja.
Réka egy kávézót javasolt a László utcában – apró, félreeső helyet. Eszter ismerte, néha beugrott oda munka után egy gyors szendvicsre. Autóval húsz perc.
Útközben megint rezgett a telefon. Most Gábor neve villant fel.
Eszter kinyomta.
Újra hívta. Megint elutasította. Végül írt egy rövid üzenetet: „Elfoglalt vagyok. Később.”
Tíz másodperc múlva érkezett a válasz. A hangneme olyan volt, hogy Eszter még a piros lámpánál is megállt, és újra elolvasta.
„Anya már egy órája ül egyedül a rendelőben. Igazán szép tőled. Büszke lehetsz magadra.”
A telefont átdobta az anyósülésre, és nem nézett rá többet, amíg meg nem érkezett.
Réka fiatalabb volt, mint amire számított. Harminc körüli lehetett. Világos haját copfba fogta, szürke pulóvert viselt, smink alig volt rajta. A sarokasztalnál ült, és azonnal felállt, amikor Eszter belépett – mintha biztos lett volna benne, kit vár.
– Eszter? – kérdezte.
– Igen.
Leültek. A pincér odalépett. Eszter vizet kért, Réka teát.
– Nem könnyű ezt elkezdeni – mondta Réka, és a hangja nem volt sem színpadias, sem túlzó. – Sokáig gondolkodtam, hogy egyáltalán írjak-e. De arra jutottam, ha fordítva lenne, én szeretném tudni.
– Mondja ki – felelte Eszter.
Réka bólintott.
– Ugyanabban a szakmában dolgozunk a férjével. Az elmúlt két évben több projekten is összefutottunk. Körülbelül három hónapja kezdett el írni nekem. Eleinte munkáról. Aztán… már nem csak arról. – Egy pillanatra elhallgatott. – Válaszoltam, mert eleinte nem értettem, hová tart ez. Amikor rájöttem, lezártam. De nem ez a lényeg.
– Akkor mi?
Réka elővette a telefonját, megnyitott valamit, és Eszter felé fordította.
Képernyőfotók. Üzenetek. Dátumok. Nevek.
Eszter lassan haladt soronként. Gábor stílusa könnyed volt, játékos, figyelmes. Olyan kérdéseket tett fel, amiket otthon már rég nem. „Hogy telt a napod?” „Mit olvasol mostanában?” „Mesélj magadról.”
Otthon inkább azt kérdezte, miért nincs még kész a vacsora, és hogy Mária miért nem kapta meg az ügyintézéshez szükséges papírokat.
– Nem akarom megbántani – mondta halkan Réka. – Én is voltam már a másik oldalon. Ezért érzem úgy, hogy tartozom ezzel.
Eszter visszaadta a telefont. Ivott egy korty vizet.
– Tudja, hogy írt nekem?
– Nem.
– Rendben.
Csend telepedett közéjük. A szomszéd asztalnál fiatalok nevettek, valaki hangosan mesélt egy történetet, a többiek tapsoltak hozzá. Szombat délután, hétköznapi vidámság.
– Van még valami – szólalt meg Réka óvatosan. – Véletlenül derült ki. Nem direkt kutattam utána. Lakásokat nézegetett. Nem bérlésre. Vásárlásra. Egyedül.
Eszter lassan tette le a poharat.
– Mikor?
– Olyan egy hónapja. Talán kicsit több.
Délután három körül ért haza.
Gábor már otthon volt. A fotelben ült, és amikor belépett, úgy nézett rá, mintha hetek után tért volna vissza.
– Hol voltál? – kérdezte.
– Dolgom volt.
– Miféle dolgod, Eszter? – felállt. A mozdulata feszült volt, mint aki régóta gyűjt valamit magában. – Anya egyedül ült a rendelőben, aztán busszal ment át az ügyfélszolgálatra. Egyedül! Tudod, milyen a vérnyomása!
– Gábor – mondta Eszter nyugodtan. – Hagyd abba.
– Mit hagyjak abba? Te egyáltalán látod, hogy ez kívülről hogy néz ki?
– Kívülről? Kinek a szemszögéből? A te anyádéból?
– Egy normális emberéből! – emelte fel a hangját. A kiabálásban ott volt minden felgyülemlett feszültség, minden régi szemrehányás. És Eszterben ekkor furcsa nyugalom jelent meg. Az a fajta csend, ami valami fontos előtt érkezik. – Mindig csak magaddal törődsz. Mindig. Attól, hogy van saját autója, még nem kellene így bánnod vele!
– Kivel bánok így, Gábor?
– Az anyámmal!
– Az előbb azt mondtad: emberekkel. Többes számban. – Elsétált mellette a konyhába, letette a táskáját. – Nézegettél lakásokat?
Csend.
Megfordult. Gábor az ajtóban állt. Az arca, ami az előbb még indulattól vöröslött, most kifakult.
– Tessék?
– Lakásokat. Vételre. Egyedül. Körülbelül egy hónapja – nézett rá egyenesen. – Egyszerűen kérdezem: el akarsz költözni?