– Teljesen elment az eszed?
Semmi bevezetés, semmi köszönés, még csak a formaság kedvéért sem egy „szia”. Ahogy belépett, már dobta is a szemrehányást.
Eszter a konyhában állt, és a bevásárlószatyrokból pakolta át az élelmiszert a hűtőbe. Szokásos péntek esti rutin: munka után bolt, aztán otthon rendszerezés. A keze dolgozott, a gondolatai már a hétvégi teendőlista körül forogtak, amikor a mondat belé csapódott.
Gábor a telefonjával a kezében lépett be. Az arcára volt írva, hogy történt valami. Nem vele – az túl egyszerű lett volna. Az édesanyjával. Ami ebben a házasságban nagyjából ugyanazt jelentette.
– Anyu hívott – közölte, és a készüléket az asztalra ejtette. – Holnap mennie kell a rendelőbe, aztán a kormányablakba, meg még valahova papírokat intézni. Van autód, el tudnád vinni.
Eszter lassan a helyére tette a tejet, majd megfordult.
– Gábor, holnap szombat.
– Na és?
– Nekem is van programom.
A férfi úgy nézett rá, mintha idegen nyelven beszélne. Program? Neki? Szombaton? Amikor az anyja ügyeket intéz?
– Miféle program? – kérdezte, és a hangjában ott bujkált az a leheletnyi lekezelés, amit Eszter már jól ismert. – Úgysem készültél semmi komolyra.
Ekkor érezte, hogy benne valami lassan, de végleg átbillen.
– Nem vagyok az édesanyád sofőrje.
Gábor megdermedt.
A csend megnyúlt közöttük. A hűtő halk zúgása és az utcáról beszűrődő dudálás töltötte ki a teret. Eszter állta a tekintetét. Meglepte, mennyire higgadtan mondta ki. Nem remegett a hangja, nem csuklott el – egyszerű tényként hangzott el.
– Tessék?
– Pontosan azt, amit hallottál.
És ezzel kezdetét vette a jól ismert jelenet.
Gábor nem a kiabálós fajta volt. Nyolc év alatt Eszter megtanulta, hogy a férje elegánsan tud megsértődni. Nem csapkodott ajtót, nem emelte fel a hangját. Egyszerűen visszavonult. Mint egy tengeralattjáró, amely eltűnik a mélyben, és onnan, hideg hallgatással figyel. Olyan arccal, mint akit a legközelebbi embere árult el.
Kiment a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és mozdulatlanul bámulta a képernyőt.
Eszter befejezte a pakolást. Feltette a vizet forrni, kenyeret szeletelt. A mozdulatai automatikusak voltak, gyakorlottak. Közben a fejében zakatoltak a gondolatok.
Máriára gondolt.
Az anyósa ötvennyolc éves, energikus nő volt, éles barna szemmel és azzal a különös képességgel, hogy mindig igaza legyen – legalábbis a saját történetében. Nyíltan soha nem bántotta Esztert. Az túl direkt lett volna. Inkább finom eszközökkel dolgozott: elejtett félmondatokkal, váratlan időpontban érkező hívásokkal, Gáboron keresztül célba juttatott megjegyzésekkel.
„Eszterkém, te mindig olyan elfoglalt vagy” – mondta kedves hangsúllyal, amelyben az „elfoglalt” valójában azt jelentette: „szívtelen”.
Gábor pedig hallgatta. És hitte. Mert az édesanyja szava szent volt.
Eszter belekortyolt a teájába, és kibámult az ablakon.
Logisztikai cégnél dolgozott menedzserként. Teljes munkaidőben, gyakran túlórázva. Három éve vett egy kis ferdehátút – a saját fizetéséből. Valahogy ez az autó idővel családi közszolgáltatássá lényegült át Mária számára.
Kezdetben alkalmi segítségnek indult. Aztán rendszer lett belőle.
„Eszter, elvinnéd anyát a piacra?” – egyszer.
„Eszter, az orvos a város másik végén rendel.” – kétszer.
„Eszter, anyu nem bírja egyedül a szatyrokat.” – háromszor, négyszer, ötször…
És ő ment. Mert kellemetlen nemet mondani. Mert család. Mert végül is nem akkora áldozat.
Csakhogy ma reggel valami átkattant benne.
Reggelinél Gábor némán ült. A kávéját kortyolgatta, a telefonját görgette, látványosan tudomást sem véve róla. A hallgatás üzenet volt.
Eszter nyugodtan készülődött. Felvette a kabátját, vállára akasztotta a táskáját.
– Elmegyek – mondta a levegőnek.
Válasz nem érkezett.
Lement a parkolóba. Kinyitotta az autót, beült, és néhány másodpercig csak a kormányt fogta. A város már élt: buszok, biciklisek, kávéspohárral siető gyalogosok. Április volt, szemtelenül ragyogó napsütéssel, amitől hunyorogni kellett.
A belváros felé vette az irányt.
Volt ott egy kisebb coworking iroda, ahová néha hétvégén beült dolgozni – környezetváltozásként, hogy ne a nappali falait nézze. Az ablak melletti asztalt választotta, elővette a laptopját, rendelt egy cappuccinót. Megpróbált az egyik jelentésre koncentrálni, de a gondolatai újra és újra elkalandoztak.
Megrezgett a telefonja. Ismeretlen szám.
– Eszterkém? – szólt bele a puha, szinte mézes hang. Mária. – Hol vagy, drágám? Gáborka azt mondta, ma ráérsz…
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Mária, dolgom van. Munka.
– De hát szombat van…
– A szombat nem mindenkinek jelent pihenőnapot. Ma nem tudok segíteni.
Rövid csend következett, majd halk, sértett sóhaj.
– Értem.
A vonal megszakadt.
Eszter letette a telefont, és a laptop képernyőjét bámulta. A kurzor villogott az üres sorban. Odakint csilingelve haladt el egy villamos, az utcán egy kislány rángatta az anyukája kezét egy játékbolt kirakata előtt.
Arra számított, hogy Gábor mindjárt hívni fog. Hogy majd az önzéséről beszél. Hogy „anyu egyedül van”. Hogy „igazán nem nagy kérés”.
De a telefon nem Gábortól csörrent meg.
Egy üzenet érkezett. Nem tőle jött. A kijelzőn egy teljesen ismeretlen szám villant fel.