– Ki mondta ezt neked?
Gábor néhány másodpercig némán állt, mintha időt akarna nyerni. Aztán lassan, kimérten tette fel a kérdést. Nem azt kérdezte, hogy „miről beszélsz?”, nem nevetett fel hitetlenkedve, és nem is tiltakozott. Csak ennyit: ki mondta.
És ebben a két szóban benne volt minden.
Eszter aprót bólintott. Úgy, mint aki végre választ kapott egy kérdésre, amit hónapok óta nem mert hangosan kimondani.
– Értem – felelte halkan.
– Eszter, figyelj…
– Most ne.
Felvette a táskáját, kiment az előszobába, és magára húzta a kabátját.
– Hová mész? – lépett utána Gábor. A hangja már nem volt ingerült. Valami más csengett benne. Talán félelem.
– Gondolkodnom kell – mondta Eszter. – Egyedül.
És becsukta maga mögött az ajtót.
A lépcsőház csendes volt. A lift – szokás szerint hétvégén – nem működött. Lassan ereszkedett lefelé a lépcsőkön, ujjai a hideg korláton. Közben Réka utolsó mondata járt a fejében, amit a kávézó előtt búcsúzáskor mondott:
„Nem tudom, mire jutnak végül. De maga olyan ember benyomását kelti, aki képes végigcsinálni.”
Akkor csak bólintott. Most, ahogy kilépett a ragyogó, könnyelmű áprilisi napsütésbe, hirtelen bevillant neki egy gondolat: vajon Mária tud erről? A lakásokról. A tervekről. A fia szándékairól.
Valószínűleg régóta tisztában volt vele.
És ez mindent más megvilágításba helyezett.
Eszter beült az autójába, de nem indította be. Csak ült a kormány mögött, és a szemközti házat figyelte: egy egyszerű, ötemeletes panel, erkélyeken száradó ruhákkal, a bejáratnál egy ledöntött biciklivel. Hétköznapi látvány. Semmi különös.
Elővette a telefonját, és írt Rékának: „Találkozhatnánk még egyszer? Van néhány dolog, amit pontosítanom kellene.”
A válasz szinte azonnal érkezett: „Holnap. Ugyanott.”
Ezután megnyitotta a banki alkalmazást. Rákattintott a közös számlára, amit három éve nyitottak „a közös kiadásokra”. Az összeg nem változott látványosan. Minden a megszokott mederben. Mégis hosszan nézte a számokat, mintha először látná őket.
Aztán felhívta az édesanyját.
Nem panaszkodni. Csak hallani a hangját.
A következő két hét kívülről nézve alig különbözött a megszokott rutintól. Reggel munka, este haza, vacsora, néhány üres mondat a napról. Gábor a lakásos beszélgetés után mintha megkönnyebbült volna – Eszter nem faggatta, nem követelt magyarázatot. Ő pedig úgy tűnt, elkönyvelte: a vihar elvonult.
Tévedett.
Eszter még kétszer találkozott Rékával. Nyugodtan, tárgyilagosan beszélték át a részleteket, mintha egy munkahelyi projektet elemeznének. Réka nem dramatizált, nem találgatott, kizárólag azt mondta, amiről biztos tudomása volt. Épp ezért lehetett hinni neki.
A kép egyszerű volt – és korántsem szép.
Gábor az elmúlt fél évben rendszeresen félretett kisebb összegeket egy külön számlára. Nem a közösről utalt, hanem a saját kártyájáról – csakhogy azt a kártyát részben a családi kasszából töltötte fel. A kiszemelt lakás egy újonnan épült városrészben volt, a város másik végében. Az ingatlanos pedig Mária ismerőse.
Mária tudott róla. Sőt, nagy eséllyel ő állt az egész mögött.
Ez akkor vált világossá Eszter számára, amikor felidézett egy fél évvel korábbi, jelentéktelennek tűnő megjegyzést. Az anyósa akkor, mintegy mellékesen, ezt mondta: „Gábor megérdemelne egy nyugodt életet.” Eszter akkor nem tulajdonított neki jelentőséget. Most viszont elgondolkodott: mit jelentett a „nyugodt”? Olyan életet, ahol nincs mellette egy feleség, aki nem hajlandó őt fuvarozni rendelőről rendelőre?
Valószínűleg igen.
A harmadik héten ügyvédhez ment. Fiatal nő fogadta egy irodaházban, határozott tekintettel, sallangok nélkül. Eszter higgadtan ismertette a helyzetet, érzelemmentesen, mint egy tényfeltáró jelentést. Az ügyvéd jegyzetelt, majd kérdezett:
– Az autó az ön nevén van? A házasság előtt vásárolta, vagy saját pénzből?
– Házasság után, de a saját megtakarításomból.
– Megvannak a papírok?
– Igen.
– Rendben. Akkor nézzük a közös számlát és az egyéb vagyont…
Több mint egy órán át egyeztettek.
Amikor Eszter kilépett az épületből, a táskájában ott lapult egy lista a szükséges iratokról. A kocsijához sétált, letette a mappát az anyósülésre, és három hét óta először érzett valami halvány megkönnyebbülést.
Nem öröm volt ez. Inkább tisztánlátás. Amikor az ember tudja, mi a következő lépés.
A beszélgetés Gáborral szerdán este zajlott le.
Eszter nem emelte fel a hangját. Nem sírt. Csak az asztalra tett egy kinyomtatott kivonatot – Gábor saját bankszámlájának részleteit, amelyeket egy hónapja véletlenül nyitva hagyott a közös tableten. Akkor, egy böngészőlap bezárásakor pillantotta meg. Most elővette.
Nem magyarázott semmit. Az ablakhoz sétált.
Gábor hosszasan nézte a papírt. Aztán felpillantott.
– Eszter…
– Ne – felelte nyugodtan. – Mindketten tudjuk, miről van szó. Kíméljük meg magunkat a színjátéktól.
Magyarázkodni kezdett: hogy csak gondolkodott, hogy még nem döntött, hogy ez nem az, aminek látszik. Szavai egymásba csúsztak, újrakezdte, elakadt. Nem dühös volt, inkább összezavarodott. Mint akit váratlan pillanatban értek tetten.
Végül elhallgatott.
– Jártál ügyvédnél – mondta ki. Nem kérdés volt.
– Igen.
Csend telepedett közéjük.
– És most?
– Most elköltözöl – felelte Eszter. – A lakás az enyém. A házasság előtt vettem. Pontosan tudod, mit jelent ez. Ha akarod, kérdezz meg egy jogászt.
Gábor lassan felállt. Végigsétált a nappalin, majd megállt mellette az ablaknál. Egymáshoz közel álltak, szinte ugyanott, ahol máskor is – csak most már nem ugyanabban a világban.