Nem rosszindulatból volt ez így – egyszerűen csak megszokta, hogy Debrecenben ő az, akit vendégként körülrajonganak. Ott természetes volt, hogy számítanak rá, készülnek az érkezésére, helye van a napirendben.
Itt viszont én voltam az, aki máshonnan jött. És látszott rajta, hogy nem igazán tud mit kezdeni ezzel a felállással. Megkérdezte, innék‑e teát, de nem jutott eszébe feltenni a vizet. Azt mondta, a hűtő nyitva áll előttem, vegyek el bármit – de nem gondolta végig előre, hogy esetleg jó lenne, ha lenne benne valami, amit valóban megkívánok.
Nem rossz szándék vezette. Inkább tapasztalatlanság. Olyasmi, mint amikor valaki még soha nem fogadott igazán vendéget. Vendéget fogadni nem pusztán annyi, hogy ágyat adunk éjszakára. Azt jelenti, hogy előre gondolkodunk a másik fejével. Ezt a gondolatot azonban megtartottam magamnak.
A negyedik reggelen nyolckor keltem. Csend volt a lakásban. Kimentem a konyhába.
Eszter és a gyerekek még aludtak. A tűzhelyen üres edények, a hűtőben előző napi leves és fél doboz tej.
Megittam a tejet, felöltöztem, és lesétáltam a boltba.
Vettem tojást, paradicsomot, sajtot, egy csomag lavast és őszibarackot. Mire visszaértem, már egészen ébren voltam. Készítettem magamnak egy adag rántottát paradicsommal. Csak egyet. Megettem, elmostam a tányért, teát főztem, majd leültem olvasni.
Fél tíz körül Lilla kócosan betámolygott a konyhába.
– Van reggeli? – kérdezte álmos hangon.
– Nem tudom – feleltem nyugodtan. – Én már ettem.
Pislogott.
– És… nekünk?
– A hűtőben találsz tojást meg sajtot – mondtam. – A lavast az asztalon hagytam. Minden adott.
Néhány másodpercig csak nézett rám, aztán szó nélkül kinyitotta a hűtőt. Elővette a tojásokat, de látszott rajta, hogy bizonytalan.
– Tudsz rántottát csinálni? – kérdeztem.
– Hát… valahogy.
– A serpenyő ott van, balra a szekrényben az olaj.
Kis keresgélés után mindent megtalált. Pár perc múlva már sült tojás illata lengte be a konyhát. A rántotta kissé formátlanra sikerült, de teljesen vállalható volt. Szeletelt hozzá sajtot, letépett egy darab lavast, és leült enni.
Eszter csak tizenegykor ébredt fel.
Belépett a konyhába, ránézett a lányára, aki már a reggeli végét járta, majd rám.
– Te ettél már?
– Két órája – válaszoltam a könyvből fel sem nézve.
– Miért nem keltettél fel?
Felnéztem.
– Szabadságon vagy, Eszter. Aludj nyugodtan.
Elhallgatott. Láttam rajta, hogy keresgéli a szavakat. Végül töltött magának kávét, az ablakhoz állt, és sokáig kifelé nézett.
– Anna – szólalt meg kis idő múlva. – Te megbántódtál.
– Nem.
– De igen. Hallom a hangodon.
– Nem sértődtem meg – mondtam egyenletesen. – Pihenek. Ahogy te is nálunk.
Csend ereszkedett közénk.
Lassan felém fordult. Most valóban rám nézett – nem csak úgy, fél füllel figyelve, hanem igazán. Mintha most kezdene összeállni benne valami.
– Te ezt szándékosan csinálod – mondta végül. Nem vádlón, inkább felismeréssel.
– Mit?
– Hogy eljöttél.
– Kivettem a szabadságomat, és meglátogattam a férjem húgát pihenni – feleltem. – Ez talán furcsa?
Letette a bögrét az asztalra, és végigsimított a pulton, mintha nem tudná, hová tegye a kezét.
– Anna… én sosem gondoltam bele, hogy te…
– Hogy én hogyan élem meg mindezt?
Bólintott.
– Könnyebb volt nem belegondolni – tettem hozzá.
Keményebben hangzott, mint szerettem volna. De nem vontam vissza.
A következő két és fél hét meglepően jól alakult.
Nem volt minden tökéletes, de valódi volt. Élhető.
Eszter rendszeresen főzni kezdett – nem minden nap, de kétnaponta biztosan, néha gyakrabban is. Kétszer együtt készítettünk vacsorát. Egyszer süllőből főztünk hallevest, ami annyira ízletes lett, hogy Márk repetát kért. Nála ez felért egy kitüntetéssel.
Elmentünk együtt a piacra is. Négyen sétáltunk egy este a folyóparton, amikor már enyhült a hőség. Fagyit ettünk, nem beszéltünk sokat. Lilla a telefonját nyomkodta, Márk a vizet figyelte. Eszter mellettem lépdelt, és egyszer csak halkan megszólalt:
– Tudod, nem is emlékszem, mikor sétáltam utoljára csak úgy. Cél nélkül.
– Ezt hívják kikapcsolódásnak – mondtam.
Elmosolyodott, kissé szégyenlősen.
– Lehet.
Egy másik este éjfélig ültünk a konyhában. Mint régen – csak most nem felszínesen beszélgettünk. Elmondta a válását részletesen, olyan apróságokat is, amelyeket korábban soha. Beszélt a félelméről, hogy egyedül kell helytállnia a gyerekekkel és a lakással. Arról, mennyire nehezére esett pénzt kérni Gábortól, még akkor is, amikor a hónap vége előbb jött, mint a fizetés. És bevallotta, hogy a júliusi debreceni utak nem csupán kirándulások voltak számára – inkább menekülések egy kis felelőtlenségbe, ahol végre nem neki kell mindent kézben tartania.
Nem fektettünk le szabályokat, nem írtunk listát elvárásokról. Egyszerűen kimondtuk a dolgokat. És onnantól nem kellett találgatni.
Július huszonkettedikén visszautaztam Debrecenbe.
Gábor a pályaudvaron várt, kezében egy csokor fehér krizantémmal – valószínűleg az aluljáróban vette.
Otthon feltűnt, hogy a lakás ragyog. Nem felületesen rendbe rakva, hanem alaposan kitakarítva. Az asztal tiszta, a padló felmosva.
– Jövőre Eszter megint jönne – mondta óvatosan.
– Jöjjön – feleltem. – Egy hétre. És a gyerekek is vegyék ki a részüket.
Bólintott.
– Rendben.
Májusban én telefonáltam. Meghívtam őket. Eszter nyolc napra érkezett, élelmiszert hozott mindenkinek, esténként elmosogatott, és akkor indult haza, amikor eljött az ideje – nem várta meg, hogy marasztaljuk.
Aztán kivettem a szabadságomat.
És elutaztam.
Csakhogy most már nem Eszterhez.