– …idén is, mint mindig, júliusban jöttök hozzánk? – kérdezte Eszter azzal a jellegzetes, lebegő derűvel a hangjában, amely nála rendszerint valami lényeges bejelentés előjele volt. – Már pedzegettem a gyerekeknek, hogy talán Debrecenbe megyünk. Márk szeretne körülnézni az egyetemek között, hátha talál kedvére valót.
– Eszter… – szólaltam meg.
– Igen?
– Pont erről akartam beszélni. Idén júliusban én veszek ki szabadságot, és inkább én mennék hozzátok. Úgy három hétre. Nem gond, ugye? Mégiscsak testvérek vagyunk.
Csend következett.
Nem hosszú, talán három-négy másodperc csupán, mégis súlya volt.
– Hozzám? – kérdezett vissza bizonytalanul.
– Hozzád – erősítettem meg. – Régóta kíváncsi vagyok Szegedre. És jó lenne végre úgy együtt lenni, hogy nem csak akkor találkozunk, amikor te jössz.
– Hát… – a hangja óvatosabb lett, mint valaha. – Nálunk azért nincs túl sok hely.
Majdnem elnevettem magam. Egy háromszobás lakásra azt mondani, hogy szűkös.
– Nem vágyom különleges kényelemre – feleltem nyugodtan. – Egy kanapé bőven elég lesz a nappaliban.
– Anna, de a gyerekek is itthon lesznek… Márk, Lilla…
– Eszter – mondtam halkan, minden él nélkül –, három szobátok van. Biztosan akad egy sarok nekem is. Nem vagyok kényes. Tudok főzni, rendet tartani, nem zavarok sok vizet. Megoldjuk.
Ismét hallgatás.
– Rendben – mondta végül. – Gyere.
– Remek. A jegyet már megvettem. Július elsején érkezem.
Miután elköszöntünk, letettem a telefont, és csak ültem az asztalnál. Május volt, az ablakon át zöld lombok illata szivárgott be. Gábor két óra múlva ér haza, gondoltam. Fel kell majd melegíteni a levest. De még maradtam egy kicsit mozdulatlanul.
Gábor fél kilenc körül toppant be, fáradtan, az inge ujján sötét olajfolttal.
– Beszéltél Eszterrel? – kérdezte, miközben lerúgta a cipőjét.
– Igen.
– És?
– Nem ellenzi.
A konyhába ment, vizet töltött magának. Háttal állt nekem.
– Anna – szólalt meg kisvártatva. – Komolyan gondolod?
– Teljesen.
Megfordult. Nem harag volt a tekintetében, inkább valami értetlenség. Mintha most először látna bennem nem csupán megszokott bútordarabot, hanem önálló döntést hozó embert.
– És én mit kezdjek itt egyedül?
– Megoldod. Főzöl, mosol, rendet raksz. Ugyanazt, amit én csinálok nap mint nap.
– Én dolgozom.
– Én is. Tizenegy hónapon át. A tizenkettedikben pedig a családi hagyomány körül sürgök-forgok.
Megint csend lett.
– Ez így nem igazságos – mondta végül halkan.
– Melyik része?
Nem felelt.
Felálltam, és a tűzhelyhez mentem. Lencselevest főztem aznap, füstölt paprikával. Leültünk az asztalhoz, és némán ettünk.
Este, lefekvés előtt megszólalt:
– Nem is tudtam, hogy ennyire… terhedre van, amikor Eszter jön.
– Gábor – fordultam felé –, nem az a baj, hogy idejön. Hanem az, hogy olyankor én megszűnök embernek lenni, és házi alkalmazottá változom.
Július elsején egy közepes bőrönddel és egy vállra akasztható táskával szálltam le a szegedi pályaudvaron. Eszter egyedül várt, a gyerekek nélkül. Nyári ruhát viselt, a haját feltűzte, mosolygott. A mosoly őszintének tűnt, de a szemében mintha óvatosság bujkált volna.
– Megérkeztél – mondta.
– Itt vagyok.
Megöleltük egymást. A bőröndöt ő emelte fel, kérés nélkül, és az autó felé indultunk.
Útközben folyamatosan beszélt: a hőségről, arról, hogy Szeged nyáron poros, hogy idén korán érett a cseresznye. Én hallgattam, és az ablakon túl elsuhanó utcákat figyeltem. Tágas sugárutak, régi házak és új épületek egymás mellett, árnyas udvarok. Tizenöt év alatt egyszer sem jártam itt. Furcsa volt belegondolni: a rokonod egy másik városban él, te pedig sosem látogattad meg, mert mindig ő jött hozzád.
A lakás egy kilencemeletes ház negyedik szintjén volt, jó környéken. Tudtam, hogy két éve kifizette a hitelt – Gábor mesélte. Három szoba, nagy konyha. A gyerekek a saját szobájukból jöttek ki sorban köszönni. Udvariasak voltak, de visszafogottak.
A nappaliban kaptam helyet. Egy kényelmes, széles kanapét jelöltek ki nekem, jó matraccal. A bőröndöt a sarokba állítottam, és körbenéztem.
Rend uralkodott. Látszott, hogy készültek az érkezésemre. A polcon fényképek sorakoztak: a gyerekek kicsiként, Eszter a volt férjével – azt a képet nem tette el, csak hátrébb csúsztatta. Egy másik fotón Eszter és Gábor fiatalon nevetnek, valahol a kilencvenes évek közepén.
Néztem a képet, és arra gondoltam: ők ketten együtt nőttek fel, évekig támaszai voltak egymásnak. Ez szép. Csak közben én is részévé váltam ennek a rendszernek – csendben, észrevétlenül, magától értetődően.
– Éhes vagy az út után? – kérdezte Eszter.
– Kicsit.
– Főztem levest. Halászlevet. Ülj le, szedek.
Ő főzött. Eszter. Saját kezűleg.
Leültem, és figyeltem, ahogy tányért vesz elő, mer, kenyeret tesz elém – fehéret és barnát is.
– Köszönöm – mondtam.
– Ugyan – legyintett, de a mozdulatában volt valami új, talán zavar.
Az első három napban igyekezett. Nem minden étkezést vállalt magára, de törekedett rá. Vacsora után rendbe tette a konyhát. Lilla szó nélkül elmosogatott, ami meglepett.
És volt még valami, ami feltűnt: Eszter láthatóan nem igazán tudta, hogyan viselkedjen velem ebben az új helyzetben.