Az ajtóm előtt állt, mintha csak most lépett volna ki a liftből, és természetes lenne, hogy a saját lakásába készül belépni.
Bézs ballonkabátot viselt, fején egy régi kalappal. Az ajka vékony vonallá szorult, az arckifejezése pedig túlságosan is ismerős volt számomra a nyolc év házasság után: sértettség, jogosultságtudat és előre bekészített szemrehányás különös elegye.
Mellette, a lábtörlőn már ott állt a kockás, gurulós bőröndje, a falnál pedig egy sárga ragasztószalaggal átkötött doboz pihent, benne befőttesüvegekkel.
— Eszter, ne rendezz jelenetet az egész lépcsőház előtt — sziszegte. — Nyisd ki az ajtót, fáradt vagyok.
A kulcs még mindig a kezemben volt. A munkahelyemről érkeztem haza, kimerülten, éhesen, a finoman szemerkélő debreceni esőből. Csak egy forró zuhanyra és csendre vágytam. Ehelyett a saját ajtóm előtt egy ballonkabátos, bőröndös katasztrófa várt rám.
— Hozzám jött csomagokkal? — kérdeztem.
— Nem hozzád, hanem a fiamhoz — vágta rá élesen. — Péternek is itt van az otthona.
Az a kis „is” úgy ütött, hogy majdnem felnevettem. Nem jókedvemben. Inkább abból a különös, fojtott dühből, amikor valaki évek óta egyértelművé teszi, hol helyez el téged a saját értékrendjében, aztán egyszer csak megjelenik ott, ahová sosem hozott sem melegséget, sem tiszteletet.
Kinyílt a liftajtó, és a szomszéd, Gábor lépett ki. Lassított, észrevette a bőröndöket, minket, a kezemben a bevásárlószatyrot, és azt az arcot vágta, amit az ember akkor, amikor nagyon szeretne láthatatlanná válni, de már sejti, hogy erre semmi esélye.
— Jó estét — mondta óvatosan.
— Az bizony — feleltem, anélkül hogy levettem volna a tekintetem Máriáról.
Ő hangosan sóhajtott.
— Eszter, tisztázzuk: nem fogok az utcán aludni. Anna kitett a lakásából. Megvannak a maga okai. Egy ideig nálatok maradok. Csak átmenetileg.
Az „átmenetileg” mindig udvarias csomagolás. Mintha az ideiglenesség önmagában ártalmatlanná tenné a betolakodást. Ránéztem a bőröndre, a befőttes dobozra, még egy seprű is előkerült valahonnan. Egyértelmű volt: az ő értelmezésében ez minden, csak nem rövid látogatás.
— És miért nem Annához ment vissza? — kérdeztem most már higgadtan. — Hiszen a szeretett lányának lakást ajándékozott.
Gábor köhintett, motyogott valamit arról, hogy majd később visszajön, de végül ott maradt.
Mária úgy húzta ki magát, mintha arcul ütöttem volna.
— Tessék? Mit mondtál?
— Pontosan azt, amit hallott.
Elsápadt, majd az arca foltokban vörösödni kezdett.
— Így beszélsz mostanában?
— Mindig is így gondoltam. Csak eddig hallgattam.
Kinyitottam az ajtót, bevittem a bevásárlást az előszobába, de nem léptem félre az útból. A küszöbön állt, és úgy tűnt, most először nem tudja, hogyan tovább. Nem azért, mert nem számított ellenállásra. Arra számított. Csak az egyenességre nem.
Az olyan emberek, mint Mária, hosszú éveken át abból élnek, hogy a környezetük udvariasabb, türelmesebb, simulékonyabb. Mindig hagynak nekik egy félhangot, amelybe kapaszkodhatnak, hogy úgy tehessenek, mintha semmi komoly nem történt volna.
Tíz perccel később Péter is megérkezett. Az arca azt a fáradt zavart tükrözte, amellyel a férfiak belépnek egy már izzó női konfliktus közepébe, és titokban remélik, hogy az egész magától elsimul. Az egyik kezében kenyeres zacskót tartott, a másikban a telefonját. Amikor meglátta az anyját a csomagokkal és engem a konyhaajtóban, rögtön tudta, hogy ez az este nem lesz békés.
— Anya? — ennyit tudott kinyögni.
— Nézd meg jól — emelte felé az állát Mária. — A feleséged még a küszöbön sem enged át.
Lassan letettem a joghurtokat az asztalra.
— Nem engedem. És meg is indokolom, ha lesz benned elég bátorság meghallgatni, ahelyett hogy úgy teszel, mintha semmi közöd nem lenne hozzá.
Péter bezárta maga mögött az ajtót, lerakta a kenyeret, és a tenyerével végigdörzsölte az arcát.
— Próbáljunk meg nyugodtan beszélni.
Ezt a „nyugodtan”-t különösen gyűlöltem. Nem azért, mert a béke rossz. Hanem mert Péter nyelvén ez azt jelentette: „Eszter, kérlek, ne mondd ki hangosan azt, amivel nekem később együtt kell élnem.”
Máriával majdnem kilenc éve találkoztam először. Akkor még nem tűnt nyíltan ellenségesnek. Inkább hűvösnek. Olyan nőnek, aki az első pillanatban felméri, ki vagy, mennyit érsz, és mit képviselsz, anélkül hogy akár csak a kedvesség látszatát is fenntartaná. Végigmért az előszobában, a cipőmtől a táskámig, megállt a tekintete a manikűr nélküli kezeimen, és már az első közös teázásnál kijelentette:
— Az én Péterem szelíd természetű. Neki házias feleség kell, nem valaki, aki túl sokat akar.
Akkor még csak ültem vele szemben, és próbáltam megérteni, hogy pontosan mi is kezdődött el közöttünk azon a napon.