Nóra közelebb húzta a készüléket, és Gábor felé fordította a kijelzőt.
— Nézd meg alaposan. Ez itt a te havi béred. Itt vannak az utalások édesanyádnak. Itt azok, amiket Dórának küldesz. Ez az összeg az, amit ténylegesen a közös életünkre fordítasz. És itt az én fizetésem. Mellette pedig az, amit én költök ránk.
Gábor arca elszíntelenedett, ahogy végigpásztázta a sorokat. Az ajkai szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, aztán mégsem jött ki hang a torkán. Végül a tenyerébe temette az arcát, és lassan végigdörzsölte.
— Nóra… én nem is sejtettem, hogy ez így fest. Csak anya…
— Anya — vágott közbe Nóra hűvösen. — Az édesanyád rendes nyugdíjat kap. Saját lakásban él, amit már évekkel ezelőtt kifizetett. Nincs hitele, nincs tartozása. Egészséges, még ha szeret is panaszkodni. Dóra pedig államilag finanszírozott képzésen tanul. Nem fizet tandíjat, Gábor. Akkor hova tűnik ez a rengeteg pénz?
— Időnként gyógyszerekre kell… meg vizsgálatokra, amit nem térít a biztosítás…
— Időnként? — Nóra az egyik tételre mutatott. — Havonta húsz-harmincezer forint az „időnként”? És negyvenezer Dóra fotós kurzusára? Hiszen közgazdásznak készül. Mióta lett fontos a fényképezés?
— Ki akarta próbálni magát valami kreatívban…
— A mi pénzünkből? — csattant fel Nóra, majd erőt vett magán. Mély levegőt vett. Nem szabad elveszítenie az önuralmát. — Figyelj rám. Ebben a lakásban élünk, amit még a házasságunk előtt vettem, a saját megtakarításomból. A rezsit én fizetem. A bevásárlás nagy részét én állom. Főzök, mosok, takarítok.
Te néha leviszed a szemetet. Alkalmanként elmész a boltba. Ennyi. Eközben a fizetésed jelentős része elmegy az anyádra és a húgodra. Nem érzed úgy, hogy ez így kényelmes neked? A saját jövedelmedet a családodra fordítod, miközben az én pénzemen élsz az én otthonomban. Ez lenne az igazság?
Az utolsó kérdés már szinte égette a levegőt. Gábor hátradőlt, mintha fizikailag is hátrább akarna húzódni a szavak elől. Nem felelt. A hallgatása beszédesebb volt bármilyen magyarázatnál.
— Nem akartam, hogy így legyen… — mondta végül alig hallhatóan. — Csak megszokták, hogy számíthatnak rám. Anya mindig is tőlem várt segítséget. És Dóra…
— Dóra huszonhárom éves — szakította félbe Nóra. — Felnőtt nő. Dolgozhatna akár részmunkaidőben is. Pincérként, irodai asszisztensként, bárhol. A diákok többsége tanulás mellett munkát vállal.
És az édesanyád döntött úgy, hogy egyedül nevel fel benneteket. Ez az ő választása volt, az ő felelőssége. Felnevelt titeket, taníttatott — és ezért tisztelet illeti. De most neked a saját családodra kellene koncentrálnod. Ránk. Vagy te ezt nem így látod?
Gábor keze ökölbe szorult az asztalon. Az állkapcsa megfeszült, a tekintete ide-oda rebbent, mintha menekülőutat keresne, de nem talált.
— Szeretlek — mondta végül nehezen. — De őket is szeretem. Nem tudom egyszerűen elvágni a köldökzsinórt.
— Nem is ezt kérem — felelte Nóra lassan, tagoltan. — Azt kérem, hogy legyenek határok. Segíteni lehet és kell is. De nem korlátlanul. Havi öt-tízezer forint támogatás. Az segítség. Ötven-hatvanezer? Az már eltartás. Nem tudjuk finanszírozni a te családodat úgy, hogy közben magunkat is alig tartjuk fenn.
— Valahogy csak megoldjuk…
— Azért oldjuk meg, mert én túlhajtom magam! — tört ki belőle. — Pluszmunkákat vállalok, esténként is dolgozom, hétvégén is a laptop előtt ülök. Kimerültem, Gábor. Elegem van abból, hogy mindent én viszek a hátamon.
A szeme megtelt könnyel, de gyorsan elfordult. Most nem engedheti meg magának, hogy sírjon.
— Mit szeretnél, mit tegyek? — kérdezte csendesen a férfi.
Nóra kihúzta magát, és egyenesen ránézett.
— Először is keress másik állást. Olyat, ahol rendes fizetést kapsz. A mostani céged vergődik, ezt mindenki tudja. Ideje váltani.
— Nem egyszerű most munkát találni…
— Akkor tegyél bele több energiát. Másodszor — felemelte két ujját —, a családodnak küldött pénz legfeljebb havi tízezer forint lehet. Csak valódi szükség esetén. Nem hobbira, nem új telefonra. Csak akkor, ha tényleg indokolt.
— Anya ezt rossz néven fogja venni…
— Lehet — mondta Nóra keményen. — De én már négy éve nyelem a sérelmeket. Most rajta a sor, hogy alkalmazkodjon. Harmadszor: részt veszel a házimunkában. Nem alkalomszerűen, hanem rendszeresen. Főzés, takarítás, mosás — fele-fele arányban.
— De én dolgozom…
— Én is dolgozom! — csattant fel ismét. — Ugyanúgy teljes munkaidőben. Mégis megcsinálom itthon, amit kell. Te pedig hazaérsz, és ledőlsz a kanapéra, mert elfáradtál. Én szerinted nem fáradok el? Mondd meg, Gábor… tényleg nem látod a különbséget kettőnk között?