— Kényelmesen berendezkedtél, nem gondolod, drágám? A fizetésed megy anyádra és a testvéredre, miközben a mi életünket én tartom fenn!
Nóra a konyhaasztalnál ült, előtte nyitva a laptop. A kijelző hideg fénye megvilágította az arcát, miközben odabent lassan, de feltartóztathatatlanul gyűlt benne a düh. A monitoron számok sorakoztak: bankkártya-kimutatások, átutalási értesítők, havi elszámolások. Már két órája rendszerezte őket egy táblázatban, és ahogy haladt előre, az összkép egyre nyomasztóbb lett.
Március — 25 000 forint Dórának.
Április — 30 000 forint Gábor édesanyjának vizsgálatokra és gyógyszerekre.
Május — 15 000 forint Dórának új telefonra, plusz 20 000 ismét az anyjának.
Június…
Az ujjai megálltak a billentyűzet felett. Június — 40 000 forint. Negyvenezer Dóra továbbképzésére. Nóra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd kifújta. Próbálta csillapítani a benne tomboló feszültséget, de a légzésgyakorlat most semmit sem ért.
Odakint finom, őszi eső permetezett, szürke csíkokat húzva az ablaküvegen. A város esti fényei elmosódva derengették át a párás üveget. A lakás — az ő lakása, amelyet még a házasság előtt saját megtakarításából vásárolt — most nem biztonságos otthonnak, inkább egy önként vállalt csapdának tűnt.
Gábor nagyjából egy órán belül hazaér. Nóra a táblázat alján szereplő végösszegre nézett, és elszorult a torka. Fél év alatt közel 250 000 forint vándorolt a férje családjához.
Ehhez képest Gábor hivatalos nettó bére 60 000 forint volt havonta. Korábban jöttek prémiumok, jutalékok — akadt, hogy 160-200 ezret is hazavitt. Akkor nem tűnt fel ennyire az aránytalanság. Csakhogy az elmúlt nyolc hónapban a cégnél visszaestek az eredmények, a bónuszok elmaradtak, a családi támogatások viszont változatlanul folytatódtak.
Ez azt jelentette, hogy a közös kiadásokra Gábor legfeljebb havi tíz–tizenötezer forintot fordított. Élelmiszert néha vett — ha Nóra külön kérte. Minden más azonban az ő vállát nyomta: rezsi, javítások, felújítás, ruhák, tisztítószerek, bútorok, sőt még az apróságok, például a kiégett izzók cseréje is.
Nóra felállt, az ablakhoz lépett. A sötét üvegben visszatükröződő nő szinte idegen volt számára: fakó arcbőr, mélyülő ráncok a szája körül, megfeszült tartás. Harminckét éves — mégis legalább tízzel többnek látszik. Mikor történt ez?
Négy éve házasok. Akkoriban Gábor egy nagy informatikai vállalatnál dolgozott értékesítési menedzserként. Jó fizetés, magabiztosság, figyelmesség — könnyű volt beleszeretni. Nóra javasolta, hogy költözzenek az ő kétszobás lakásába, hiszen mi értelme lenne albérletre vagy hitelre költeni? Gábor hálásan elfogadta. Akkor ez észszerű döntésnek tűnt.
Azt, hogy a férfi rendszeresen segíti az édesanyját, Nóra kezdettől tudta. Az asszony egyedül nevelte fel a gyerekeit, két állásban dolgozott. Természetesnek hatott, hogy a fia viszonozni akarja az áldozatokat. Ezt Nóra tiszteletben tartotta.
Dóra akkor még csak tizenkilenc éves volt, egyetemre járt. Logikus volt, hogy a bátyja támogatja. Mindez eleinte önzetlennek és helyesnek látszott.
Csakhogy a részletek árnyaltabb képet mutattak.
Nóra visszaült az asztalhoz, és megnyitotta a Gáborral folytatott üzenetváltást. Visszagörgetett februárig. Ott állt az ő üzenete: „Új mosógépre van szükségünk, a régi teljesen tönkrement.” Három órával később érkezett a válasz: „Jövő héten, rendben? Most szorít a helyzet.”
A következő héten Nóra saját pénzéből vásárolta meg a gépet 38 000 forintért. Másnap Gábor 35 000 forintot utalt Dórának „sürgős kiadásokra”.
Márciusban Nóra ezt írta: „Komolyan beszélnünk kell a pénzügyeinkről.” A válasz: „Persze, este átbeszéljük.” Este azonban Gábor fáradtan érkezett, panaszkodott a munkahelyi gondokra, Nóra megsajnálta — a beszélgetés elmaradt.
Április. Május. Június. A minta ismétlődött. A közös élet költségeit Nóra állta, Gábor keresete pedig az anyjához és Dórához került. Ő pedig hallgatott. Nem akart kicsinyesnek tűnni. Nem akarta, hogy önzőnek lássák. Félt a veszekedéstől, ezért inkább tűrt.
De minden türelem véges.
A zárban elforduló kulcs hangja kizökkentette gondolataiból. Gábor belépett, lerázta a kabátjáról az esőt, és bocsánatkérő mosollyal nézett rá.
— Szia, kicsim. Bocsi, elhúzódott a meeting…
— Ülj le — mondta Nóra higgadt, szinte jeges hangon, a tekintetét a képernyőről fel sem emelve. — Beszélnünk kell.
Valami a hangsúlyában megállásra késztette Gábort. Lassan levette a kabátját, a konyhába ment, és helyet foglalt vele szemben. A szeme megakadt a számokkal teli táblázaton.
— Ez micsoda? — kérdezte óvatosan.
— Az elmúlt fél év pénzügyi mérlege a mi háztartásunkban — felelte Nóra, és lassan felé fordította a laptopot, hogy a számok immár ne csak neki, hanem Gábornak is beszéljenek.