A levegő szinte megdermedt körülöttük. A fürdőszoba felől egyenletesen csepegett a csap; hetek óta javításra várt, de valahogy sosem került rá sor. Pontosabban Nóra idejéből nem futotta rá. Gábor talán észre sem vette, hogy csöpög.
— És ha azt mondom, nem megyek bele? — kérdezte hirtelen a férfi. A hangja dacos volt, már-már sértett, mint egy kamaszé.
Nóra ajkán fanyar mosoly jelent meg.
— Akkor külön utakon folytatjuk. Elköltözöl innen. A fizetésedből bérelhetsz valamit — bár nem tudom, mi marad, ha továbbra is ekkora összeget utalsz haza. Talán egy apró garzon kijön a város peremén. Vagy visszamehetsz az édesanyádhoz. Gondolom, boldog lesz, ha újra együtt élhettek.
— Nem rakatsz ki csak úgy… — tiltakozott Gábor.
— De igen — felelte Nóra határozottan. — Ez a lakás az én nevemen van. Még az esküvő előtt vettem. Jogilag semmilyen követelésed nincs rá. Minden papírt átnézettem, beszéltem ügyvéddel is. Nem lesz vagyonmegosztás.
A férfi arca még sápadtabb lett. Nyilván nem számított rá, hogy Nóra idáig elmegy. Azt gondolhatta, ez is csak egy érzelmi kitörés, ami majd elül, mint annyiszor korábban.
De ez most más volt.
— Nóra, ne kapkodjunk — próbált békülékeny hangot megütni. — Üljünk le, beszéljük át nyugodtan…
— Teljesen higgadt vagyok — válaszolta a nő csendesen. — Két hete csak ezen gondolkodom. Számoltam, mérlegeltem, végiggondoltam minden lehetőséget. Ez nem hirtelen felindulás. Ez négy év tapasztalata. Választanod kell: változtatsz, vagy vége. Nincs köztes út.
— Adj egy kis időt…
— Időt arra, hogy kitalálj valami kibúvót? — rázta meg a fejét Nóra. — Nem. Most döntesz. Nem húzhatjuk tovább.
Felállt, a hűtőhöz lépett, és kivett egy üveg ásványvizet. Észrevette, hogy remeg a keze. Ivott néhány nagy kortyot, a hideg végigáramlott benne, mintha belülről próbálná lehűteni a feszültséget. Amikor visszafordult, Gábor görnyedten ült az asztalnál, tekintetét a faerezetre szegezve. A vállai előreestek, mintha hirtelen megöregedett volna.
Egy pillanatra megjelent előtte a jövő képe: húsz év múlva ugyanez az ember, még fáradtabban, még bizonytalanabbul, mindig valaki más árnyékában.
És Nóra ráébredt valamire. Nem egy kegyetlen, rosszindulatú férfival él együtt. Hanem egy gyenge emberrel, aki sosem tanulta meg vállalni a következményeket. Gyerekként az anyjára támaszkodott. Férjként rá. Ha valami balul sült el, mindig akadt külső ok.
— Gábor — szólalt meg halkabban. — Nem válni akarok. Szeretlek. De ebben a formában nem tudom tovább csinálni. Folyton feszültté és keserűvé válok. Egy olyan nő leszek, aki állandóan elégedetlen. Ez pedig gyorsabban rombolja szét a kapcsolatunkat, mint egy aláírt válóper.
A férfi felpillantott. A szemében könny csillant.
— Félek — vallotta be alig hallhatóan. — Nem tudom, hogyan mondjam meg anyának, hogy kevesebb pénzt kap majd. Meg fog sértődni. Azt hiszi majd, cserbenhagytam. Hogy hálátlan vagyok.
— És akkor? — kérdezte Nóra. — Tényleg úgy akarod leélni az életed, hogy folyamatosan attól rettegsz, megbántod? Engem megbántani kevésbé félelmetes?
— Ez más helyzet…
— Nem. Ugyanaz. Az édesanyád felnőtt ember. Meg fogja oldani. Nem tűnik el az életedből. De a házasságunk igenis megszűnhet. Rajtad áll, melyik fontosabb.
A csend most már nem volt fenyegető, inkább súlyos. Nóra nem sürgette. Tudta, hogy ezt a döntést nem hozhatja meg helyette.
Végül Gábor mély levegőt vett.
— Rendben — mondta rekedten. — Beszélek vele. És új állást is keresek. De adj egy kis türelmet. Nem tudok egyik napról a másikra mindent megfordítani.
— Egy hónapot kapsz — felelte Nóra. — Harminc nap alatt tisztázod a dolgokat anyukáddal és Dórával. Elmagyarázod, mi változik. És közben aktívan pályázol. Önéletrajzok, interjúk. Tetteket akarok látni.
— Egy hónap… jó. És itthon?
— Holnaptól felezünk. Főzés, mosás, takarítás. Nem segítségként, hanem közösen.
— Megállapodtunk.
Gábor átnyúlt az asztalon. Nóra a kezére nézett: ismerős, meleg tenyér, amelybe annyiszor kapaszkodott már. Most mégis inkább egy szerződés pecsétjének tűnt az érintés.
Röviden megszorította, aztán elengedte.
— Elmegyek zuhanyozni — mondta a férfi, felállva. — Kell egy kis idő, hogy átgondoljam.
Nóra csak bólintott. Amikor egyedül maradt, visszaült a laptop elé, és a megnyitott táblázatra meredt. Győzött? Vagy csupán időt nyert?
Erre majd a következő hetek adják meg a választ.
Az első napok szokatlanul teltek. Gábor visszafogottabb lett, kevesebbet beszélt. Nóra többször is észrevette, hogy félrevonul telefonálni, és az arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy a beszélgetések nem könnyűek. Egyszer, amikor elhaladt mellette a folyosón, néhány foszlányt is elcsípett: „Anya, kérlek… értsd meg… nem tudom tovább ugyanígy…” A hangja egyszerre volt bűntudatos és elszánt.