Még Gergőt is felhívta, hogy hálálkodjon a „jó tanácsokért”.
— Na, látod, Márk, így kell ezt csinálni! — harsogta a kagylóba Gergő. — A pénzt nem szabad az asszonyokra bízni, mert egy pillanat alatt elfolyik mindenféle göncökre!
Eltelt egy hét, majd még egy. Márk egyre nyugtalanabb lett.
— Eszter, mi a helyzet a fizetéseddel? — kérdezte egy este türelmetlenül.
— Mondtam, hogy csúszik. A könyvelés szerint hamarosan utalják.
— Meddig lehet ezt még húzni? Ez már nevetséges!
— Nem rajtam múlik. A vezetőség intézi.
Beletörődött, de csak látszólag. Napról napra feszültebbé vált, különösen amikor érkeztek a csekkek: albérlet, internet, telefonszámla. Eszter mindent rendezett, de láthatóan kelletlenül, mintha minden egyes utalásnál megállna egy pillanatra.
— Előbb-utóbb elfogy a tartalékod — jegyezte meg Márk élesen. — Akkor majd mit csinálsz?
— Van hitelkártyám — felelte vállvonva a nő.
A hónap végére Márk türelme teljesen elfogyott. Amikor a közösségi oldalon meglátta Gergő új telefonját, amelyet büszkén mutogatott a képeken, eldöntötte, hogy elég volt a várakozásból. Ráadásul ő maga is lépett már: egy hete részletre elhozta a legújabb játékkonzolt, biztosra véve, hogy majd Eszter fizetéséből rendezi a tartozást.
— ESZTER! — üvöltötte, amikor este beviharzott a lakásba. — Meddig akarsz még bohóckodni velem?
A nő nyugodtan kikukkantott a konyhából.
— Mi történt?
— HOL VAN A PÉNZ? Egy hónap eltelt! Szándékosan húzod az időt?
— Márk, elmondtam…
— Nem mondtál semmit! Egyszerűen nem akarod odaadni! Azt hiszed, nem látok át rajtad?
Eszter letörölte a kezét a kötényébe, majd bement a nappaliba. Márk követte, tovább emelt hangon.
— Háromszázezer forint! Ennyit ígértél! Hol van?
A nő megállt vele szemben.
— Tudod mit? Legyünk őszinték. Semmiféle késés nincs. Két hete megkaptam a fizetésemet.
Márk megdermedt. Arcát elöntötte a forróság, a dühtől remegett.
— Tessék? Te hazudtál nekem?
— Igen. Szándékosan. Látni akartam, meddig terjed a mohóságod.
— Mohóság? Én az anyámról gondoskodom!
— Ugyan, kérlek — nevetett fel Eszter keserűen. — Anyád tökéletesen kijön a nyugdíjából, és még az én utalásaimból is félretesz. A múlt héten beszéltem vele: készül a gyógyüdülőbe, már megvette a jegyeket.
Márk elsápadt. Rémleni kezdett neki a beszélgetés, de akkor nem figyelt oda.
— Ez lényegtelen! Te a feleségem vagy! Kötelességed hallgatni rám!
— Hallgatni rád? És miért is?
— Mert ez a rend! A férfi a család feje! Ő tartja el a házat!
— Tényleg? — Eszter megrázta a fejét. — Te havi negyvenezerért dolgozol. Én százhúszezret keresek. Akkor ki is tartja el a házat?
Márk ökölbe szorította a kezét.
— Hogy beszélhetsz így velem? Én hoztalak ki a kollégiumból! Ezt a lakást az én szüleim vették!
— Az esküvő előtt — vágott vissza Eszter higgadtan. — És nyolc éven át együtt fizettük a felújítást, a bútorokat, a gépeket. Ha számolunk, minden fele-fele arányban ment.
— Akkor tűnj el! — ordította Márk. — Takarodj az én lakásomból!
Eszter arcán különös, szinte sajnálkozó mosoly jelent meg.
— Rendben.
Bement a hálóba. Szekrényajtók csapódtak, vállfák csörrentek. Néhány perc múlva három bőrönddel tért vissza, és az ajtó mellé állította őket.
— Ugye ezt nem gondolod komolyan? — hebegte Márk.
— Te mondtad, hogy valakinek mennie kell — felelte nyugodtan. — Csakhogy nem én leszek az.
— Mégis miről beszélsz?
— Emlékszel, három hónapja módosítottuk a tulajdoni szerződést? A lakás az én nevemre került. Te írtad alá, mert azt mondtad, így kedvezőbb lesz az adózás.
Márkban lassan összeállt a kép. Valóban volt ilyen papírmunka; Eszter magyarázott valamit levonásokról és kedvezményekről, ő pedig gondolkodás nélkül aláfirkantotta, mert nem tartotta fontosnak a részleteket.