Anna egy apró kávézóban ült a munkahelye közelében – abban a helyben, ahová régen Gáborral jártak be szombatonként. Mostanában egyedül tért be ide, hétköznap délutánokon, amikor alig lézengett vendég. Mindig ugyanazt kérte: ízesítés nélküli lattét és egy zabkekszet. Olyan apró, egyszerű dolgokat, amelyekhez nem kell döntéseket hozni.
Az ablak melletti asztalnál foglalt helyet, és azt figyelte, ahogy egy esőcsepp lassan végigkúszik az üvegen. A telefonja kijelzővel lefelé hevert az asztalon. Régóta nem rezdült meg.
Az ajtó fölött megcsörrent a csengő, és belépett Márk. Magas volt, kissé előrehajló tartással – a sok számítógép előtt töltött óra nyoma –, de a mosolya még mindig ugyanaz a régi, gyerekkorukból ismerős, meleg mosoly maradt. Letett maga elé egy kávét, majd leült Annával szemben.
– Na, húgi – mondta könnyedén. – Negyedéves jelentés?
Anna ajka sarkában halvány mosoly jelent meg.
– Elkészült. A lakás teljes egészében az én nevemre került. A tárgyalás egyetlen nap alatt lezajlott. Gábor nem is jött el, csak az ügyvédje képviselte. Végighallgatta, aláírta a megegyezést, és ennyi volt.
– És az autó?
– Eladtam. Az összeget lekötöttem. Nem sok a kamat, de biztos. Kezdetnek elegendő.
Márk bólintott, kortyolt a kávéjából.
– Tudsz róla valamit? Hogy van?
Anna vállat vont.
– Pontosan nem. Anya két hete összefutott vele a boltban. Azt mondta, lefogyott, beesett az arca. Eszter már a nyolcadik hónapban jár, alig bír menni. Gábor tolta a bevásárlókocsit, de közben végig a földet nézte.
Egy pillanatig csendben maradt, szemét az üvegen végigszaladó vízcsíkra szegezte, amely végül megindult lefelé.
– Nem is sajnálom – szólalt meg halkan. – Furcsa, igaz? Azt hittem, gyűlölni fogom, vagy legalább megsajnálom. De nincs bennem semmi. Csak üresség. Mintha egyszerűen bezártam volna egy fejezetet, és továbblapoztam.
– Ez természetes – felelte Márk nyugodtan. – Tíz évig éltél valaki mellett, aki úgy gondolta, minden jár neki belőled. Most először az a tiéd, ami a tiéd. Ez nem üresség, Anna. Ez szabadság.
A nő a bátyjára nézett. Nem látott a szemében sem kárörömöt, sem ítélkezést – csak csendes, biztos támaszt.
– Képzeld – mondta kis szünet után –, vettem egy jegyet májusra. Győrbe. Egyedül megyek öt napra. Sétálni a folyóparton, beülni múzeumokba, üldögélni apró kávézókban, ahol senki sem ismeri a nevemet.
– Ez jól hangzik – mosolyodott el Márk. – Nagyon is jól.
– És utána… – tétovázott egy pillanatra – szeretnék beiratkozni valamilyen tanfolyamra. Még nem döntöttem el, mire. Talán lakberendezés. Vagy fotózás. Valami olyasmire, amire mindig vágytam, csak folyton halogattam „majd egyszerre”.
– A „majd egyszer” most van – mondta halkan.
– Igen. Most.
Még ültek egy darabig szó nélkül. Odakint finom tavaszi eső kezdett permetezni – az a fajta, amely nem áztat el, csak figyelmeztet, hogy minden mozgásban van.
Anna kiitta a kávéját, a sütemény morzsáit a szalvétába söpörte.
– Induljunk? – kérdezte.
– Menjünk.
Kiléptek az utcára. Az eső sűrűbbnek tűnt, de Anna nem nyitott ernyőt. Felhajtotta a kabátja gallérját, és a bátyja mellett lépkedett, arcát a hűvös cseppek felé fordítva.
A sarkon megállt.
– Márk…
– Igen?
– Köszönöm. Mindent.
A férfi csak röviden bólintott, aztán fél karjával magához ölelte egy pillanatra.
– Menj haza – mondta. – Még megfázol. És hívj, ha szükséged van rám.
– Hívlak.
Anna egyedül folytatta az útját. Az eső erősödött, de nem zavarta. Nyugodtan, egyenletes léptekkel haladt, és érezte, ahogy benne lassan, de biztosan kiegyenesedik valami, ami sokáig összegörnyedve élt.
Otthon csak az előszobában gyújtott lámpát. Levette az átázott kabátját, felakasztotta, majd a konyhába ment, és feltette a vizet forrni. Elővette a kamillás bögréjét.
Amíg a víz melegedett, az ablakhoz lépett. Lenézett az udvarra, a csillogó aszfaltra, a lámpák sárgás fényfoltjaira.
Valahol a város egy másik pontján talán épp most fektette le Gábor Esztert, vizet nyújtott neki, megsimította a hátát. Talán gyengéden szólt hozzá. Talán még azt is hitte, hogy ez jelenti a boldogságot.
Ő pedig itt állt – egyedül, mégsem magányosan. A kezében a bögre, arcán a felszálló gőz melege, a táskájában pedig a vonatjegy.
Belekortyolt. Forró volt, jóleső. Aztán halkan, szinte suttogva mondta a csendes konyhának:
– Nos… üdvözöllek, új élet.
És hosszú évek óta először mosolygott úgy, hogy nem várt visszajelzést, nem remélt jóváhagyást. Csak önmagának.
Odakint az eső kitartóan hullott tovább, mintha lemosná a múlt maradékát, hogy helyet adjon annak, ami most kezdődik.