– …komolyan azt képzelte, hogy csak annyit mond: „viszem”, és ezzel le is van zárva? – fejezte be végül Márk a mondatot.
– Nagyjából igen – felelte Anna szárazon.
– Idióta – morogta a férfi a vonal túlsó végén. – Rendben. Az autóval mi legyen? Ma bemegyek az okmányirodába, és visszavonom a meghatalmazást. Ha akarja, utána rohangálhat a bíróságra, hogy bizonygassa, mennyire „közös szerzemény”.
– Legyen így – mondta Anna. – Csak ne szólj neki előre. Tudja meg akkor, amikor beülne a volán mögé.
– Értettem. És te… biztosan bírod?
A nő néhány másodpercig hallgatott, tekintetét a csészéből felszálló párára szegezte.
– Azt még nem tudom. De levegőt kapok. Egyelőre ez is elég.
– Ha szükséged van rám, indulok. Bármikor. Éjszaka is.
– Tudom. Köszönöm.
A hívás véget ért, Anna pedig visszahajtotta a laptop fedelét. A következő tétel a listán: bank.
Aznap estére több dolgot kipipált, mint amennyit reggel tervezett. Átutalta a pénzt a saját számlájára, kérelmet nyújtott be a közös számlák szétválasztására, és elküldte a szükséges dokumentumok másolatát annak az ügyvédnek, akivel évekkel korábban a nagynénje hagyatéka kapcsán konzultált. A válasz gyorsan érkezett: „Az Ön helyzete jogilag stabil. Ha ő indít pert, azonnal benyújtjuk az ellenkeresetet. Tartson ki.”
Anna elmosolyodott. A „stabil” szó sokkal jobban illett ahhoz a csendes, módszeres munkához, amit végzett, mint bármiféle hangzatos fenyegetés.
Este elővette a gardróbot. Nem dühből, nem indulattal – inkább tárgyszerű nyugalommal. Gábor ruháit négy nagy, fekete zsákba hajtogatta. A barna bőrdzsekit, a futócipőt, az ingeket, amelyeket egykor születésnapjára választott neki. Mindent gondosan, gyűrődés nélkül. A zsákokat a bejárati ajtó mellé tette.
Ezután tárcsázta a számát.
Sokáig csengett, mire felvette. A hangja feszült volt, mintha már előre felkészült volna egy veszekedésre.
– Na, most jön a jelenet? – szólt bele köszönés helyett.
– Nem – válaszolta Anna higgadtan. – Csak tájékoztatlak. Összepakoltam a holmidat. Az ajtónál vannak. Ma este tízig elviheted, vagy holnap reggel nyolc és kilenc között. Kilenc után elmegyek itthonról.
– Tényleg? – gúny vibrált a hangjában. – Már ki is raksz?
– Nem raklak ki. Csak felszabadítom a helyet. Az új életedhez biztosan kell majd az a fél szekrény.
Csend lett a vonalban, aztán mélyebb, sötétebb tónusban szólalt meg:
– Meg fogod még bánni.
– Lehet – felelte Anna egyenletesen. – De nem ma.
És bontotta a vonalat.
Kilenc óra negyvenötkor megszólalt a csengő. Anna ajtót nyitott. Gábor állt a küszöbön, egyedül, Eszter nélkül. Az arca beesett, a szeme vörös – talán kialvatlanság, talán valami más miatt.
Tekintete a zsákokra esett.
– Ennyi az egész?
– Igen. Nézd át nyugodtan, ha akarod. Nem hagytam ki semmit.
A férfi lehajolt, belenézett az egyik zsákba. A tetején ott volt a kifakult mintájú póló, amelyet az első közös tengerparti nyaralásukon viselt, közvetlenül az esküvő után. Egy pillanatra megrezzent az arca.
Aztán felegyenesedett.
– Az autó kulcsa?
– Márknál van – mondta Anna. – A meghatalmazást ma délután kettő harminckor visszavonták. Ha szeretnéd, hívd fel.
Gábor állkapcsa megfeszült, még a fogai csikordulása is hallatszott.
– Szóval mindent előre elterveztél.
– Nem mindent – felelte őszintén. – Csak nem hagytam nyitva kiskapukat. A kettő nem ugyanaz.
A férfi néhány másodpercig némán nézte, mintha most látná először igazán.
– Te nem voltál ilyen.
– Mindig ilyen voltam – mondta Anna csendesen. – Csak te nem figyeltél rám.
Gábor hirtelen megfordult, felkapott két zsákot, és az ajtó felé indult. A küszöbnél még megtorpant.
– Eszter májusban szül. Fiú lesz.
Anna bólintott.
– Gratulálok nektek.
A férfi még várt egy ütemet – talán könnyeket, szemrehányást, dühöt remélt. Semmit sem kapott. Végül szó nélkül elment.
Az ajtó halkan kattant a helyére.
Anna néhány percig mozdulatlanul állt az előszobában, majd visszasétált a konyhába. Újabb teát készített, leült az asztalhoz, és elővette a telefonját. Megnyitotta a jegyzeteket.
A lista legaljára, az összes elintézendő pont alá, beírt egy új sort: újrakezdeni az életet. Nem tett mellé felkiáltójelet. Nem fogalmazott ígéreteket. Egyszerű kijelentés volt.
Kiitta a teát, lekapcsolta a villanyt, és lefeküdt.
Odakint még mindig esett az eső, de már nem tűnt olyan metszően hidegnek.
Három hónap telt el. A tél lassan átadta a helyét a kora tavasznak – annak a bizonytalan időszaknak, amikor a hó még szürke foltokban tapad a járdaszegélyekhez, de a levegőben már ott lebeg az olvadó víz és az első, távoli füstszag ígérete.