Anna a papírok mellé csúsztatta a többi iratot is.
– Csak elővigyázatosságból – tette hozzá csendesen. – Amikor egyre többször maradtál bent „túlórázni”, megkérdeztem Márkot a kocsi jogi helyzetéről. Azt mondta, a meghatalmazás még mindig az ő nevén fut, semmit sem írtatok át.
A mappát lassan összezárta, majd mindkét tenyerét az asztal lapjára fektette. Mozdulatai kimértek voltak, a hangja higgadt.
– Szóval, Gábor, akár ma átköltözhetsz Eszterhez. Ha akarod, már most összepakolhatsz. De a lakást és az autót nem viszed magaddal. Se papíron, se a valóságban.
A férfi hosszan nézett rá. A tekintete súlyos volt, tele kavargó érzésekkel: dühvel, értetlenséggel, sértettséggel, és valami halvány hitetlenséggel.
– Akkor te… tíz éven át hülyének néztél? – préselte ki magából.
– Nem – felelte Anna halk, mégis szilárd hangon. – Szerettelek. Azt hittem, közös jövőnk van. Ezért hagytam, hogy te légy a „főnök”. De attól még nem veszítettem el az eszemet. Akkor sem, amikor szerelmes voltam.
Gábor hirtelen hátratolta a széket, amely hangosan csikordult a padlón, majd felállt. Két lépést tett az előszoba felé, aztán megtorpant.
– Ennek még nincs vége – vetette oda a válla fölött.
– De igen – válaszolta Anna rezzenéstelenül. – Innentől csak jogi ügy lesz belőle. Ha bíróságra viszed, én is ott leszek. És viszem az összes iratot.
Az ajtó csattanva vágódott be mögötte, az edényszárítón megremegtek a poharak. Anna az asztalnál maradt. Sokáig mozdulatlanul ült, mintha a csendet figyelné.
Végül összeszedte a dokumentumokat, gondosan visszatette őket a mappába, majd a helyére csúsztatta. Kiment a konyhába, megnyitotta a csapot, és folytatta annak a tányérnak az elmosását, amelyet Gábor érkezése szakított félbe. A víz már langyos sem volt. Nem sírt. Csak nézte, ahogy a cseppek egyenletes ritmusban hullanak a mosogatóba.
Odakint közben rákezdett az őszi eső.
Másnap reggel a megszokottnál korábban ébredt. A sötétítő még elzárta a hajnali fényt, a lakásban pedig különös csend honolt – az a fajta, amely akkor telepszik a falak közé, amikor valaki végleg elmegy, és még nem jött vissza az elfelejtett holmijáért.
Anna a plafont bámulva hallgatta saját légzését. Meglepte, milyen egyenletes. Nem szorult a torka, nem kívánta a párnába fúrni az arcát. Csak egy könnyű, szinte súlytalan ürességet érzett, mintha valaki óvatosan kiemelt volna belőle valamit, amire már nem volt szüksége.
Felült, az ablakhoz lépett, és résnyire félrehúzta a függönyt. Az udvaron ott állt Gábor autója a megszokott helyén. Tehát előző este nem hajtott el messzire. Talán Eszternél aludt. Vagy egy barátnál. Vagy csak ült a kocsiban és dühöngött. Mindegy.
Visszaengedte a függönyt, majd a konyhába ment. Feltette a vizet forrni, elővette a kedvenc nagy bögréjét – azt a fehér, apró margarétás darabot, amelyre Gábor egyszer legyintve azt mondta: „öreges kacat”, és javasolta, hogy dobja ki. A bögre maradt. Gábor ment el.
Amíg a víz melegedett, Anna kinyitotta a laptopját. Nem levelet írt, nem naplót vezetett. Listát készített. Pontosat, számozottat, dátumokkal és összegekkel.
Lakás – az iratok összeállítva, közjegyző szükséges a házasság előtti források igazolásához.
Autó – beszélni Márkkal, visszavonni a meghatalmazást, átíratni saját névre vagy eladni.
Bankszámla – egyenleg ellenőrzése, pénz átutalása a kizárólag az ő nevén lévő számlára.
Közös számla – ma levenni a felét, mielőtt Gábor bármit zárol.
Lakásbiztosítás – kedvezményezett adatainak átnézése.
Edzőtermi bérlet – módosítani egyéni tagságra.
Közös előfizetések – megszüntetni mindazt, amit a közös kártyáról vontak.
Gyorsan gépelt, érzelemmentesen, mintha bevásárlólistát állítana össze. Amikor végzett, elmentette a fájlt egyetlen szóval: „Utána”.
A vízforraló kattanása visszahozta a jelenbe. Anna teát készített, pontosan egy kanál mézet kevert bele, majd leült az asztalhoz. Rápillantott a telefonjára. Gábortól semmi. Egyetlen üzenet sem. Csak egy értesítés az ételkiszállítótól: előző este 23:47-kor két személyre rendeltek pizzát. Valószínűleg már nem egyedül vacsorázott. Anna félretette a készüléket, és belekortyolt a teába. Forró volt, és jól esett.
Pontban kilenckor megszólalt a telefon. Márk hívta.
– Szia, Anna. Hogy vagy? – kérdezte óvatosan, mintha törékeny jégen lépkedne.
– Rendben – felelte nyugodtan. – Egyedül vagy?
– Igen, még senki sincs bent az irodában. Mesélj.
Anna tömören, a felesleges részletek nélkül ismertette az előző esti beszélgetést. Márk a vonal túlsó végén csendben maradt, amíg be nem fejezte.
– Szóval ő komolyan azt hitte, hogy…