– Tessék, mit mondtál? – kérdezte Anna, és közben le sem vette a szemét a férje arcáról.
A konyha közepén állt, kezében még ott volt a konyharuha, amellyel az imént törölgette szárazra a tányérokat. A porcelán széléről apró vízcseppek hullottak a padlóra; a ritmusos koppanás élesen hallatszott a hirtelen beállt csöndben.
Gábor fölé magasodva nézett rá. Felvette azt a jól ismert, már-már színpadias testtartást, amelyet mindig akkor alkalmazott, amikor valami „fontosat” készült közölni. Most azonban a magabiztosság mögött halvány bizonytalanság is felvillant: Anna nem tört ki, nem sírt, nem kezdett kérdezősködni. Csupán arra kérte, ismételje meg. Nyugodtan. Mintha csak azt hallotta volna, hogy elfogyott a kenyér.
– Elmegyek – mondta Gábor kissé hangosabban. – Eszterhez. Gyereket vár tőlem. Úgyhogy a lakást és az autót viszem. Ennyi, Anna. Nincs miről tovább beszélni.
Anna lassan a mosogató peremére tette a konyharuhát. Ugyanolyan precíz mozdulattal, ahogy minden este elpakolta a vacsora maradékát. Aztán teljesen felé fordult.
– Tehát ma azért jöttél haza, hogy közöld: más nőhöz költözöl – a hangja egyenletes maradt –, és mellé rögtön igényt tartasz arra a vagyonra, amit tíz éven át együtt teremtettünk meg?
Gábor horkantott egyet; a sértett önérzet és a meggyőződés keveredett a mozdulatban.
– Ne kezdjük ezt az „együtt” mesét. A lakás az én nevemen van. A kocsi is. Ez a lényeg.
– Valóban, ez egy tény – bólintott Anna. – Most pedig figyelj rám.
Elhaladt mellette a nappali felé. Nem ért hozzá, még csak hozzá sem súrolódott – egyszerűen kikerülte, mint egy útban lévő tárgyat. Gábor utána nézett, és lassan kényelmetlen érzés telepedett rá. Jelenetet várt: könnyeket, kiabálást, vádaskodást, telefonokat az anyósnak vagy a barátnőknek. Ezt látta más házasságokban. Ehhez képest Anna olyan higgadtan mozgott, mintha csak azon tanakodnának, mikor cseréljék le a téli gumikat.
A könyvszekrény alsó részéből előhúzott egy fekete, vékony dossziét, amelyen a „Dokumentumok” felirat állt. Visszatért a konyhaasztalhoz, maga elé tette, de még nem nyitotta ki.
– Ülj le – mondta csendesen.
Gábor idegesen felnevetett.
– Most komolyan? Kihallgatás lesz?
– Nem. Csupán megmutatok pár papírt. Három perc az egész. Utána nyugodtan pakolhatsz.
A férfi végül helyet foglalt, inkább a meghökkenéstől, mint valódi engedelmességből. Anna is leült vele szemben, felnyitotta a mappát, és elővette az első iratot: a 2015-ös adásvételi szerződést.
– Látod itt, a „Vevő” rubrikában az aláírást? – mutatott rá. – Az az enyém. És itt, az „Anyagi forrás” résznél a banki igazolás: a teljes vételár az én számlámról érkezett. A nagymamám Győr melletti lakását adtam el. Akkoriban még a régi munkahelyeden dolgoztál, harminckétezer forint volt a fizetésed. Emlékszel?
Gábor nem válaszolt. Arca lassan elvörösödött. Anna elővett egy másik dokumentumot is – a tulajdoni lap másolatát.
– Igen, a lakás a te neveden szerepel. De a földhivatali iratok rögzítik, hogy a vásárlás saját, házasság előtti vagyonom felhasználásával történt. Ez jogilag nem közös szerzemény. Ha bíróságra kerül a sor, ezt fogják vizsgálni.
Nem volt a hangjában diadal, sem indulat. Úgy beszélt, mintha egy régen begyakorolt szöveget mondana fel.
– Ami az autót illeti – folytatta, és egy újabb lapot csúsztatott elő –, a 2022-es szerződés szerint az eladó a testvérem, Márk, és hivatalosan a vevő is ő. Te csak meghatalmazást írtál alá, hogy kihozd a szalonból és forgalomba helyezd. Papíron a kocsi az övé. Te csupán általános meghatalmazással használtad.
Gábor úgy nézte a papírokat, mintha bármelyik pillanatban ráugorhatnának.
– Ezt… előre kitervelted? – kérdezte rekedten.
– Nem – felelte Anna higgadtan. – Egyszerűen nem vagyok naiv. Amikor hét éve megvettük a lakást, te ragaszkodtál hozzá, hogy minden a te neveden legyen. „Így biztonságosabb”, mondtad, „a férfi legyen a tulajdonos”. Belementem. De a befizetési igazolásokat és a banki kimutatásokat megtartottam magamnál, valamint minden egyéb hivatalos igazolást és kifizetési bizonylatot.