– …és ne kezeljék már úgy az otthonunkat, mintha a saját nyaralójuk lenne – fejezte be Anna ingerülten. – Kérlek, beszélj édesanyáddal.
Bence tanácstalanul tárta szét a karját.
– Mégis mit mondjak neki? Hogy többet ne jöjjön? Ezt nem várhatod komolyan.
– Nem ezt. Csak annyit, hogy mi döntjük el, mikor és kit hívunk meg. Szerintem ez teljesen ésszerű kérés.
– Én erre nem vagyok képes – rázta a fejét a férfi. – Ha gondolod, mondd el neki te.
– Rendben. Akkor majd én megteszem. De utána ne csodálkozz!
A megbeszélt hétvégén Katalin és a férje valóban megérkeztek, egy hatalmas tál fűszeres, bepácolt hússal felszerelkezve. Nem sokkal dél előtt újabb autók gördültek be a kapun: Gáborék és Tamásék is befutottak, mintha csak természetes lenne, hogy itt tartják a családi összejövetelt.
Bence egész délelőtt feszült volt, attól tartott, hogy Anna beváltja az ígéretét, és jelenet lesz. Meglepetésére azonban a felesége mosolygott, kedvesen fogadta a vendégeket, mintha mi sem történt volna.
– Kislányom, apósod már feltette a húst sülni, vágjunk fel hozzá zöldséget – lépett be Katalin a konyhába.
– Persze, csak mondja, hová tette őket – válaszolta Anna nyugodtan.
Az asszony értetlenül nézett rá.
– Hová tettük? Hát ti nem vettetek?
– Miért vettünk volna? – hökkent meg Anna.
– Hát ki más? A húst mi hoztuk, a köret a ti dolgotok lett volna. Én így számoltam.
– Én viszont nem így – fagyott le Anna arcáról a mosoly. – Önök hívták meg magukat az egész rokonsággal együtt. Még nekünk kellett volna bevásárolni is? Mostanában amúgy sem állunk fényesen anyagilag. Nemrég fizettünk be egy tengerparti útra.
– Hogyhogy hívtuk meg magunkat? Megkérdeztem Bencét, ő mondta, hogy jöjjünk. Úgy látszik, repülőjegyre futotta, de pár paradicsomra már sajnáltátok a pénzt – csóválta a fejét Katalin sértődötten.
– Őszintén szólva, nekem elegem van ezekből a hétvégi sütögetésekből! – csattant fel Anna. – Szabadnapon pihenni szeretnék, nem egész nap a konyhában robotolni. Ma még maradjanak, de legközelebb csak akkor jöjjenek, ha mi hívjuk önöket!
– Én a fiamhoz jövök, nem hozzád! – vágott vissza az anyós.
– Ez a ház az enyém is! Ha a fiához jön, akkor hívja be őt ide főzni, én pedig lefekszem a kanapéra pihenni! – Anna letépte magáról a kötényt, és szó nélkül kivonult a nappaliba. Onnantól egyetlen falatot sem szolgált fel, és a társasághoz sem csatlakozott.
Este, amikor az utolsó autó is elhajtott, Bence csendesen odalépett hozzá.
– Miért nem jöttél ki legalább vacsorára? Ne haragudj már ennyire.
Anna fáradtan ránézett.
– Azt akartad, hogy én beszéljek édesanyáddal. Megtettem.
Végül nem vesztek össze egymással. Bence pontosan tudta, hogy a felesége nem rosszindulatból fakadt ki. Őt is zavarta a folytonos jövés-menés, csak nem volt bátorsága határt húzni.
Egy hónappal később a Márk család – ahogy korábban eltervezték – útnak indult a várva várt nyaralásra. Abban reménykedtek, hogy végre kettesben, nyugodtan tölthetnek néhány napot. Arra azonban egyikük sem számított, hogy az álomutazás egészen más fordulatot vesz majd, mint amire készültek.