A döntés következményei nem egyik napról a másikra hoztak megkönnyebbülést. Az első hetekben, sőt hónapokban András gyakran csak éjfél után esett be az ajtón. Ruhájából cementpor illata, erős kávé és kimerültség áradt. Sokszor már azelőtt elaludt, hogy rendesen a párnára hajtotta volna a fejét. Mégis volt benne valami új: a tartása megváltozott. Látta, hogy amit csinál, kézzelfogható eredményt hoz. Egyre nagyobb beruházásokat bíztak rá, és a vezetőség hamar felismerte, mennyire rátermett.
Lilla is fellélegzett végre. Elengedte az aprópénzért vállalt, kimerítő megbízásokat, és csak két nagy kiadóval maradt kapcsolatban. Így esténként nem rohant az idő után: nyugodtan leülhetett Márkkal a szőnyegre építőkockázni, vagy egyszerűen csak a konyhában beszélgetni a férjével a nap eseményeiről.
A következő év végére meghozták a nagy döntést: eladták a szűk garzont. A félretett pénzükkel kiegészítve egy tágas, kétszobás lakást vettek egy téglaházban, közel egy rendezett parkhoz. Nem kapkodtak a berendezéssel. Lilla maga válogatta ki a falak árnyalatát, és végre megrendelte azt a nagy konyhabútort, amelyről évek óta álmodott. Márk saját szobát kapott, tengerzöld tapétával, ahol kedvére játszhatott.
Mária majdnem egy teljes esztendeig nem kereste őket. Látványosan távol maradt az ünnepeken, az unokája felől sem érdeklődött. Arra várt, hogy a fia majd bocsánatért kopogtat. András azonban csak hétvégenként telefonált: röviden megkérdezte, hogy van, és felajánlotta, hogy visz bevásárlást. A büszke válasz – „nincs szükségem semmire tőletek” – után nyugodtan elköszönt, és letette a kagylót.
Egyszer jelent meg náluk, közvetlenül a lakásavató előtt.
A kaputelefonon keresztül hűvösen közölte, hogy néhány irat náluk maradt nála, azokat hozta vissza. András beengedte.
Mária lassan végigsétált a világos előszobán, gondosan levette a csizmáját, és a lábtörlőre tette. Tekintete végigpásztázta a nappalit: az új kanapét, a falra szerelt nagy képernyőt. Benézett a konyhába is, ahol Lilla éppen pitetésztát gyúrt.
Az asszony láthatóan megöregedett az elmúlt időben. Hangjából eltűnt a korábbi éles csengés.
– Szép lakás – jegyezte meg, anélkül hogy Lillára nézett volna. – Tágas.
– Köszönjük, anya – felelte András, miközben Márkot tartotta a karjában. A kisfiú kíváncsian figyelte az idegennek tűnő idős nőt. – Gyere beljebb, Lilla mindjárt hozza a teát.
Mária bizonytalanul toporgott. Látszott rajta, mennyire nehezére esik megszólalni. Bocsánatkérés nem hangzott el – az ő nemzedékében ez felért volna a vereség beismerésével. A táskájából azonban elővett egy nagy dobozt, benne játékvasúttal, és szó nélkül a komódra tette az unokájának.
Leültek teázni. A beszélgetés akadozott, többnyire az időjárásról és az árakról esett szó. Amikor Mária indulni készült, az ajtóban még megtorpant.
Végignézett a fián – a széles vállú, magabiztos férfin. Aztán Lillára pillantott, aki nyugodt mosollyal állt mellette, kezét Márk vállán pihentetve.
– Rendben. Éljetek úgy, ahogy jónak látjátok – morogta, miközben szorosabbra húzta a sálját. – Ha hétvégén szükség lenne rám a gyerek miatt… szóljatok. Úgyis itthon vagyok többnyire.
András bólintott.
– Rendben, anya. Jelentkezünk.
Az ajtó becsukódott. A lakás nem lett csendesebb: a hűtő egyenletesen zúgott, odakint elhaladt egy autó, Márk pedig már a frissen kapott játékkal csörömpölt. Mégis ez a zaj a sajátjuk volt – meleg és biztonságos.
Lilla az ajtófélfának dőlt, és a férjére nézett.
András odalépett hozzá, átölelte.
– Na, folytassuk a pitét? – kérdezte halkan.
Lilla biztos volt benne: bármilyen próbatétel vagy kívülről érkező szemrehányás eltörpül amellett, ha egy otthon alapja a kölcsönös tisztelet. És ha mellette áll valaki, aki a döntő pillanatban a családját választja.