— Meglepő tételek voltak ott — folytatta András, és a hangjában már nemcsak csalódottság, hanem maró keserűség is csengett. — Kiderült, hogy a „szegény” édesanyámnak, akinek állítólag még egy téli csizmára sem futja, van egy külön megtakarítási számlája. Olyan összeggel rajta, amelyből Lillával egyetlen mozdulattal kifizethetnénk a teljes lakáshitelünket, és még egy autóra is maradna bőven. Ráadásul minden hónapban érkezik rá pénz. A közleményben ez áll: üzlethelyiség bérbeadása.
Lilla értetlenül ráncolta a homlokát.
— Miféle üzlethelyiség?
— A nagypapa garázsa — válaszolta András fanyar félmosollyal. — Az, amelyikről öt éve azt mondtad, hogy eladtad, mert fel kellett újítanod a lakást. Valójában kiadod egy autószerelő műhelynek. És havonta annyit kapsz érte, mint az én teljes fizetésem.
Mária arca foltokban elvörösödött. A szája kinyílt, de egy darabig hang sem jött ki rajta. A táskájának pántja idegesen nyikordult a kezében.
— Az… az vésztartalék! — tört ki belőle végül, és hirtelen felpattant a kanapéról. — Az öregkoromra! Ti úgysem gondoskodnátok rólam, ha ágyhoz kötne a betegség!
— Vésztartalék? — András közelebb lépett, mire az anyja ösztönösen hátrált egy lépést. — Anya, hónapról hónapra pénzt kérsz tőlem. Az utolsó forintomat is odaadom, miközben Lilla éjszakákon át rajzol, hogy ki tudjuk fizetni a bankot. Te pedig idejössz, cipőben végigmész a frissen felmosott padlón, és szemrehányást teszel a feleségemnek, amiért a saját keresetéből sajtot vett vacsorára!
— Az anyád vagyok! — próbált erőt venni magán Mária, de a hangja megbicsaklott. — Mindent érted tettem! Nincs jogod számon kérni!
— A gyerekkoromért hálás vagyok — vágta rá András hűvösen. Az előszobaszekrényhez lépett, levette a kulcscsomót, lecsatolta róla a piros műanyag fejű darabot, és az asztalra ejtette. A fém csattanása élesen visszhangzott. — Ez a másolatod. Mostantól nem jössz be ide bejelentés nélkül. És a havi utalásoknak is vége. Ha gyógyszerre, orvosra vagy valódi segítségre lesz szükséged, ott leszek. De a kapzsiságodat nem finanszírozom tovább, miközben a gyerekem kinőtt kabátban jár.
Mária tágra nyílt szemmel meredt rá. Az a világ, amelyben ő mozgatott minden szálat, egyetlen perc alatt omlott össze. Felkapta a kulcsot, sarkon fordult, és zihálva az ajtó felé indult.
— Ezt még megbánjátok! — vetette oda a folyosóról, anélkül hogy hátranézett volna. — Ha ez a nő kiforgat és elhagy, ne hozzám szaladj!
Az ajtó nagyot csapódott. A csendben újra a földre esett a gyerek lapátja az előszobában.
Lilla a tűzhelynél állt, mozdulni sem mert. A keze remegett. András odament hozzá, leült a székre, és az arcát a tenyerébe temette.
— Bocsáss meg, Lilla — mondta tompán. — Vak voltam. Annyira féltem attól, hogy rossz fiú legyek, hogy közben majdnem rossz férj lett belőlem.
A nő szó nélkül mögé lépett, átölelte a vállát, és az arcát a feje búbjához szorította. A haja egyszerű csalánsampon illatát árasztotta.
— Ma beszéltem egy volt évfolyamtársammal — emelte fel a fejét András. A szeméből eltűnt a megszokott, beletörődő fáradtság. — Régóta hív a cégéhez, egy építőipari vállalkozáshoz. Háromszor annyit fizetnek, de kemény tempó van: nagy projektek, utazások, szoros határidők. Mindig nemet mondtam. Azt hittem, a biztos, kiszámítható munka kell, hogy anyának tudjak segíteni a telken.
Megfogta Lilla kezét, és erősen megszorította.
— Holnap beadom a felmondásomat. Nem toporoghatok tovább egy helyben. Nem hagyhatom, hogy egyedül cipeld a terheinket. Ideje végre a saját családom mellé állnom.