— Aszalt paradicsom, mindenféle különleges sajt, füstölt kolbász… kész őrület! — folytatta Mária felháborodva. — Miért nem vettetek inkább rendes kovászos uborkát? Az árkülönbözetet pedig nyugodtan átutalhattátok volna nekem! Már szerdán szóltam Andrásnak, hogy teljesen szétment a téli csizmám talpa. Tudod, mit válaszolt? „Anya, most minden fillért félreteszünk, Márknak új overál kell.” Bezzeg magatoknak futja ezekre a fényűző falatokra!
— Mária — támaszkodott Lilla két tenyérrel a konyhapultra, igyekezve higgadt maradni. — Ezeket az alapanyagokat a saját pénzemből vettem. Tegnap adtam le egy nagy munkát a kiadónak, és megkaptam érte a honoráriumot. Havonta egyszer hadd főzzek már a férjemnek egy tisztességes vacsorát, ne csak üres tésztát együnk.
— A saját pénzéből! — csapta össze a kezét gúnyosan az anyós. — Ugyan már, tudjuk, miféle „munka” az! Ülsz a meleg szobában, rajzolgatsz. Ez lenne a munka? Az igazi emberek egész nap talpon vannak! Te meg csak ráakaszkodtál az én Andriskámra, mert van lakcíme meg biztos állása. Jöttél a kis isten háta mögötti faludból, és szépen befészkelted magad!
A fürdőszoba felől ekkor kattanás hallatszott. Az ajtó kinyílt, és párás levegő gomolygott ki a folyosóra. András lépett elő, melegítőnadrágban és kifakult pólóban, haját törölközővel dörzsölve.
— Anya? Miért kiabálsz az egész háznak? — nézett értetlenül hol a sápadt Lillára, hol az indulattól vörösödő Máriára. — Márk most aludt el, fel fog ébredni.
— Hadd ébredjen! Legalább lássa, mire költi az anyja a családi pénzt! — fordult azonnal a fiához Mária. — Hozzád jöttem, Andriskám. A csizmám talpa levált, alig tudok benne járni. Segítséget kértem tőled, te meg a takarékoskodásról papoltál. Itt meg lakoma van!
András mélyet sóhajtott, és a törölközőt a szék támlájára dobta. Lilla ajkába harapott. Most jön majd a szokásos békülékeny hangnem, a mentegetőzés: „Anyu, ne haragudj, holnap kérek kölcsön a munkahelyen, és utalok.”
Csakhogy András nem szólalt meg. Tekintete végigsiklott a világos linóleumon maradt vizes lábnyomokon, aztán megállt Lilla fáradt arcán, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Végül az anyjára nézett. Az arca megkeményedett, eltűnt róla a megszokott bizonytalanság.
Szó nélkül az előszobai komódhoz lépett, és felvette a telefonját.
— Anya, gyere be a szobába. Ülj le — mondta csendesen, de a hangjából hiányzott a korábbi engedékenység.
Mária félbeszakította a mondatát.
— Minek? Nem akarok itt üldögélni…
— Azt mondtam, ülj le — ismételte András határozottabban.
Az asszony elégedetlenül összeszorította a száját, mégis átvonult a nappaliba, és leereszkedett a kihúzható kanapé legszélére.
András elé állt. Néhány másodpercig a telefon kijelzőjét böngészte, lapozgatott rajta, majd felemelte a tekintetét.
— Tegnap este megkértél, hogy lépjek be az ügyfélkapudra, emlékszel? Azt mondtad, nem találod a lakással kapcsolatos értesítést, és segítsek megnézni.
Mária kihúzta magát, mozdulata hirtelen merevvé vált. Ujjai görcsösen ráfogtak a bőrtáskája pántjára.
— Igen, kértelek. Te jobban eligazodsz ezekben a számítógépes dolgokban. Na és?
— A belépéshez szükség volt a banki azonosításra. Beírtam a telefonszámodat, hogy megkapd a kódot — mondta András lassan, minden szót megnyomva. — Amíg betöltött az oldal, a bank alkalmazása megmutatta a számláid összesítését. Nem akartam kutakodni, anya. Egyszerűen felugrott a képernyőre.
A szobára sűrű csend telepedett. Csak a konyhából hallatszott a kihűlő étel halk sercegése.
— Érdekes számokat láttam ott — folytatta András halkan, és a tekintete nem engedte el az anyjáét.