A bejárati ajtó úgy csapódott be, hogy a szűk előszobában a fogasról lezuhant András nehéz télikabátja, magával rántva a kutya pórázát is.
— Magatokra költötök, nekem meg egy fillért sem utaltok! — Mária éles, már-már sikoltásba csapó hangja még a konyhai páraelszívó zúgását is túlharsogta.
Lilla megdermedt. Az egyik kezében szilikonecsetet tartott, a másikban egy tepsit, amelyben aranybarnára sült, sercegő hús illatozott. A pici garzonban szétterült az olvadt sajt és a fokhagyma nehéz aromája. Lassan a tűzhelyre tette a tepsit, majd hátrafordult.
Az anyósa a konyha küszöbén állt, csizmában, kabátban. A világos linóleumon máris szürkés tócsa gyűlt össze az olvadó hótól. A vastag, steppelt kabátot ki sem gombolta — tipikus jelzés: csak egy percre ugrott be, de azalatt mindent a fejükhöz vág.
— Mária, miért nem szólt előre? — kérdezte Lilla, miközben lehúzta a kezéről a fogókesztyűt. — András most ért haza a munkából, épp zuhanyozik. Vacsorát készítettem, ma kapta meg az előleget.
— Előleget, mi? — fintorgott az anyós, és megvetően végigmérte a konyhapultot. Szeme azonnal kiszúrta a drága vaj üres csomagolását, az üveges aszalt paradicsomot és a félig elfogyott füstölt kolbászt. — Látom, semmit nem sajnáltok magatoktól! Mintha minden nap ünnep lenne. Az édesanyja meg rágja a száraz kenyeret?
Lilla lehunyta a szemét; halántéka aprókat lüktetett. Értelmetlen volt vitába szállni ezzel az asszonnyal. Mária húsz éven át egy nagy építőipari vállalat raktárvezetőjeként dolgozott. Hozzászokott, hogy dirigál a rakodóknak, felelősségre vonja a sofőröket, és meg volt győződve róla, hogy körülötte mindenki tartozik neki valamivel. Különösen az egyetlen fia.
Amikor András apja meghalt, az addigi túlzó gondoskodás teljes súlya a fiúra nehezedett. András békés természetűvé vált, aki inkább elsimítja a konfliktusokat, mintsem kiélezze őket. Az önkormányzatnál dolgozott költségbecslőként: nem keresett sokat, viszont biztos állása volt, ünnepek előtt jutalom, időnként szabadnap.
Lilla közben minden lehetőséget megragadott. Egy kis ipari településen nőtt fel, és hamar megtanulta, hogy csak magára számíthat. Gyerekkönyvek és társasjátékok illusztrátorának tanult. Ezt az apró, lakótelepi stúdiólakást még a házasság előtt, önerőből vette fel hitelre. Amióta megszületett a kis Márk, a hely végképp szűknek bizonyult. A kiságy szinte a hűtőszekrénynek támaszkodott, Lilla munkaasztala pedig a beépített erkélyen kapott helyet.
Éjszakánként vállalt pluszmunkát. Amint a fia elaludt, leült a rajztáblához. A krónikus alváshiánytól bevörösödtek a szemei, reggelente sajgott a háta. Mindezt azért, hogy mielőbb visszafizesse a banknak a tartozást, eladhassa ezt a doboznyi lakást, és végre egy kétszobás otthonba költözhessenek.
András gondosan osztotta be a fizetését. Egy részt átutalt Lillának élelmiszerre és rezsire, a negyedét pedig rendszeresen elküldte az anyjának. Mária ezt természetes jussának tekintette.
— Felneveltem, taníttattam, különórákra járattam! — hangoztatta gyakran családi összejöveteleken, látványosan kerülve menye tekintetét. — Most rajta a sor, hogy támogassa az anyját. A nyugdíjam alig elég valamire, a gyógyszerek meg aranyárban vannak.
Ez azonban már több volt a szokásos szemrehányásnál.
— Miért vesztek ilyen drága alapanyagokat? — folytatta ingerülten, ujjával a pultra bökve, ahol a lepattogzott sötét körömlakk különösen feltűnt. — Aszalt paradicsom, különleges sajtok, füstölt kolbász… mintha nem is tudnátok, mennyibe kerül ma egy bevásárlás, és mintha nem lenne fontosabb helye annak a pénznek.