– mert ti ketten azt mondtátok, hogy nekem jó lesz úgy is, csak a ti ünnepségetekre maradjon pénz. Azt mondtátok!
Erzsébet azonnal a mellkasához kapott, de most nem tűnt színjátéknak a mozdulat.
Ebben a dermedt pillanatban megszólalt a csengő. Mindenki összerezzent.
Én indultam az ajtóhoz. Egy futár állt ott, karjában hatalmas csokor bazsarózsával és egy díszdobozos tortával. Aláírtam az átvételt, bevittem mindent a nappaliba.
– Ez meg micsoda? – suttogta döbbenten az anyósom.
– Önnek hozták – feleltem, és az asztal közepére tettem a virágokat. – Boldog születésnapot.
– Kitől jött? – hajolt közelebb Judit a dobozhoz.
– A kisebbik fiától – válaszoltam, és Erzsébet szemébe néztem.
Az arca krétafehérré vált.
– Balázstól? – lehelte. – Ti beszéltek egymással?
– Rátaláltam a közösségi oldalon – mondtam nyugodtan. – Szeretett volna eljönni, de attól félt, nem látják szívesen. Azt kérte, adjam át: nem haragszik. És várja, hogy egyszer ön is megbocsásson neki.
Erzsébet a virágokat nézte, majd rám emelte a tekintetét. Reszketett a szája széle. Lassan leült, és először láttam, hogy valódi könnyek gördülnek végig az arcán.
– Te… te hoztad ezt rendbe köztünk? – kérdezte halkan.
– Csak megkértem, hogy köszöntse fel ma – feleltem. – A torta és a csokor árát ő utalta át. Sőt, küldött még külön pénzt Lillának. Fogszabályzóra.
Gábor a szoba közepén állt, mintha nem találná a helyét. Senki sem fordult felé. Még az anyja sem.
Erzsébet letörölte a könnyeit, és élesen a fiára nézett.
– Nem vagy férfi – mondta keményen. – Gyenge vagy. Egy csokrot sem tudtál venni az anyádnak, miközben a feleséged igen. Mindenkit félrevezettél, rajta éltél, és most, hogy elmegy, igaza van.
– Anya, én… – kezdte Gábor.
– Elég. Menj ki innen – mutatott az ajtóra. – Nem akarlak most látni.
Gábor körbenézett, kapaszkodót keresve. Engem, a lányát, az anyját figyelte, de egyikünk tekintetében sem talált támogatást. Szó nélkül kiment az előszobába, majd bevágta maga mögött az ajtót.
Judit ekkor töltött magának egy pohár konyakot, felhajtotta, és száraz hangon megjegyezte:
– Azért a fasírt tényleg jól sikerült.
Senki sem mosolyodott el.
Egy hónappal később egy tiszta, frissen festett garzon konyhájában ültem. Lilla az asztalnál írta a leckéjét. Vacsorára hajdinát ettünk fasírttal – rendes darált húsból, nem szójaszósszal felütve. Megszólalt a telefonom. A kijelzőn Erzsébet neve villogott.
– Anna – szólt bele, és a hangja most nem volt parancsoló, inkább bizonytalan. – Hogy vagy?
– Jól – feleltem röviden.
– Szeretnék bocsánatot kérni – mondta kis szünet után. – Az elmúlt évekért. A fiam miatt. Magam miatt.
Hallgattam.
– Tegnap itt járt – folytatta. – Pénzt kért. Nem adtam. Azt mondtam, előbb dolgozni menjen, aztán jöjjön vissza. Anna… eljönnétek hozzám teázni? Sütöttem pitét.
Lillára néztem. Rám mosolygott, és aprót bólintott.
– Elmegyünk – válaszoltam. – Vasárnap.
Miután letettem, a tekintetem az asztalon heverő fogászati számlára esett. A készüléket múlt héten tették fel. A pénz részben Balázstól érkezett, a többit az eladott jegygyűrűből fedeztem. Kiderült, hogy nem is arany volt, csak utánzat. Gábor a piacon vette ötszáz forintért, miközben azt mesélte, fél fizetése ráment.
– Anya – szólalt meg Lilla, és félretolta a füzetét. – A nagyi most már kedves lesz?
– Nem tudom, kincsem – feleltem őszintén. – De talán már látja, ki törődött vele igazán.
– És apa?
Egy pillanatig nem szóltam.
– Apának meg kell tanulnia magáról gondoskodni. Felnőtt ember.
Lilla visszahajolt a könyvei fölé. Teát töltöttem magamnak, és leültem vele szemben. Odakint lassan ráborult az este a városra, az utcáról tompa zaj szűrődött fel.
Arra gondoltam, néha nem az emelt hang hozza meg a változást. Néha elég felemelni a fedőt, és megmutatni, mi van alatta. Akkor is, ha csak egyszerű hajdina. Akkor is, ha mindenki kaviárt várt.
Azt mondják, szerelemből megy férjhez az ember. Én azért mentem, hogy megtanuljam: az igazi szeretet nem azt jelenti, hogy az utolsó forintodból is kaviárt kell venned.