Gábor felállt az asztaltól, odalépett hozzám, és elégedett arccal végigmérte a vendégeket.
– Na lássuk – mondta magabiztosan. – Mit rejtegetsz ott?
Egy mozdulattal leemelte a fedőt.
A tálon hajdinakása gőzölgött, mellette szabályos sorban elrendezve fasírtok. Teljesen hétköznapi, semmi különös.
Olyan sűrű csend telepedett a szobára, hogy még a szomszéd lakásból áthallatszó kutyaugatást is tisztán ki lehetett venni.
– Ez most komoly? – kérdezte lassan Erzsébet.
– Hajdina és fasírt – feleltem higgadtan. – Abból a bizonyos márványozott marhahúsból, amit annyira szerettetek volna. Kiolvasztottam, ledaráltam, kenyérrel és egy kis szójával dúsítottam. Húsz darab lett belőle. Gazdaságos megoldás.
Gábor a tálat nézte, majd engem. Az arca fokozatosan vörösbe fordult.
– És a hal? – sápadt el Judit. – Azt mondtad, laposhal…
– Sima tőkehal volt, akciósan – válaszoltam. – Rendesen bepácoltam. Senki nem panaszkodott rá.
– A vörös kaviár! – csattant fel Erzsébet, a mellkasához kapva. – Azt is kitaláltad?
– Az lazac volt – mondtam. – Enyhén sózva. Felkockáztam, olajba áztattam. Ettétek, és dicsértétek.
– Meg akartál mérgezni minket?! – kiáltotta Judit.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Azt akartam, hogy tudjátok, mit esztek, amikor más pénzét követelitek az utolsó fillérig.
Gábor hirtelen megragadta a csuklómat. Úgy szorította, hogy belenyilallt a fájdalom.
– Mit művelsz?! – sziszegte.
– Engedj el – néztem rá hidegen. – Most nem nekem fog fájni.
Kirántottam a kezem, a szoba közepére léptem. Minden tekintet rám szegeződött. Erzsébet szája tátogott, mint egy partra vetett halé.
– Tudni akarják, miből finanszíroztuk ezt a lakomát? – fordultam az anyósom felé. – A fia három hónapja nem dolgozik. Három hónapja én fizetem a lakást, a rezsit, az ételt, még az ő ruháit is. A pénzt, amit állítólag az ön ajándékára kért, elitta a barátaival. A ruhát magam vettem meg.
– Hazudsz! – vágta rá Gábor.
– Megmutassam a bankszámlakivonatot? – kérdeztem. – Mindent elmentettem. Ahogy azt a videót is, amin egy bérelt lakásban iszol egy nővel, aki történetesen nem én vagyok.
Elsápadt. Előhúztam a telefonomat, a kijelzőt a vendégek felé fordítottam. Zavarodott moraj futott végig a társaságon.
– Ez nem az, aminek látszik… – kezdte, de nem hagytam befejezni.
– Nekem már mindegy. Beadtam a válókeresetet. Az iratok a bíróságon vannak. Lakást is kivettem, ezen a héten Lillával elköltözünk.
– Nem mered megtenni – suttogta.
– Dehogynem. És még valami – tettem le az asztalra a papírokat. – Eladtam az autómat. Azt, amivel mindig mindenkit fuvaroztam. Abból fizettem a kauciót és a mai vacsorát. Nem luxust főztem, hanem azt, amit valóban megengedhetünk magunknak.
Erzsébet felállt. Sápadt volt, de a szeme szinte lángolt.
– Nyilvánosan megaláztad a családunkat – mondta reszkető hangon. – Cirkuszt csináltál a születésnapomból!
– A maga születésnapjából? – kérdeztem vissza. – Tudja, hogy a fia elvette azt a pénzt, amit Lilla műtétjére tettem félre? Azt mondta, maga fontosabb. Fontosabb, mint a saját lánya egészsége.
– Anyámat ne keverd bele! – ordított Gábor, és felém indult.
Hátraléptem.
– És maga, Judit – fordultam felé –, mindig azt hajtogatta, hogy szegény vagyok, és a férjem jobbat érdemelne. Tessék, most szabad az út. Keressen jobbat.
Judit arca bíborvörös lett, de egy szót sem szólt.
Ekkor Lilla hangja hasított a csendbe. Az ajtóban állt, sápadtan, mégis egyenes háttal.
– Elég volt! – kiáltotta. – Mindig csak megalázzátok anyát. Ő főzött rátok, tűrt, dolgozott. Most igaza van.
– Hallgass! – förmedt rá Gábor.
– Nem fogok! – nézett az apjára. – Én anyával megyek. És a nagyinak is megmondom: nem akarok fogszabályzót, és nem érdekel, mit gondol rólam.