Nem azért jártam végig a boltokat, amit ő felsorolt.
A kosaramba akciós alaszkai pollock került, amikor épp le volt értékelve. Vettem két kiló hétköznapi darált húst és három vekni barna kenyeret. Leemeltem a polcról a legolcsóbb cukkinikrémet, amit találtam. A gyengén sózott lazacból is a legkisebb, legsoványabb darabot választottam, aztán otthon apró kockákra vágtam, hogy első pillantásra akár kaviárnak is tűnhessen. Márványos marhahúsról szó sem volt. Egy leárazott, egyszerű bélszínt olvasztottam ki, ledaráltam kenyérrel és egy kevés szójával, tettem bele hagymát, fokhagymát – végül szép, levegős fasírtok sültek ki belőle. A hajdinát pergősre főztem, egy darab vajjal összeforgatva.
Mindezt éjszakánként csináltam, amikor a lakás elcsendesedett. Reszketett a kezem, de nem hagytam abba. Lilla arca járt a fejemben, amikor azt mondta, inkább lemond a fogszabályzóról. Arra gondoltam, hogy Gábor titkolja az elbocsátását, és az anyjának még mindig azt meséli, minden rendben a munkahelyén. Eszembe villant az esküvőnk is, amikor Erzsébet – akkor még csak leendő anyósom – fennhangon odasúgta a nővérének: „Legalább lesz végre valaki, aki kiszolgál a házban.”
Szombat reggel elindultunk hozzá. A szatyrokat én cipeltem, ő üres kézzel ment előttem. A liftben végigmért, megakadt a tekintete a régi, könyökénél kifényesedett kabátomon, és fintorgott.
– Nem vehetnél fel valami rendesebbet? – kérdezte.
– Ez az – feleltem halkan. – És legalább meleg.
Nem reagált rá.
Erzsébet lakásában már majdnem mindenki ott volt. Judit néni, a húga, a kanapén ült, és kritikusan szemlélte az asztal terítését. Unokatestvérek, unokahúgok, még a földszinti szomszéd is – úgy tízen lehettek. Erzsébet az asztalfőn trónolt új ruhájában, amelyről pontosan tudtam, hogy az én pénzemből lett kifizetve: Gábor „összedobásra” kért tőlem, ő maga persze egy fillért sem tett hozzá.
– Itt vannak a díszvendégek! – kiáltotta, amikor meglátott bennünket. – Gáborkám, gyere, hadd csókoljalak meg!
Gábor odalépett, puszit nyomott az arcára, majd jó hangosan, hogy mindenki hallja, így szólt:
– Úgy döntöttünk Annával, hogy mama a legjobbat érdemli. Mindent ő készített, éjszakákon át dolgozott vele.
Judit néni elvékonyította a száját.
– És miből futotta minderre? – kérdezte, közben jelentőségteljesen a kabátomra pillantva. – Látom, a menyed még mindig ugyanabban jár. Csak nem előléptettek, fiam?
– Megvagyunk – válaszolta kitérően Gábor. – Dolgozunk.
Én addigra a konyhába húzódtam. Onnan hallottam a székek csikorgását, a poharak csilingelését, ahogy Erzsébet kiosztja, ki hová üljön. Tálaltam az előételeket, szeleteltem a kenyeret, pakoltam a tányérokat. Senki nem nézett be hozzám. Láthatatlan voltam.
Körülbelül egy óra múlva Gábor benyitott.
– Mire vársz még? – förmedt rám. – Mindenki az asztalnál ül, és még az ikra sincs kint.
– Viszem már – mondtam.
Egy tálcára rendeztem a lazackockákat, amelyek messziről valóban hasonlítottak kaviárra, és kivonultam velük. A vendégek tapsoltak. Erzsébet elégedetten bólintott.
– Na, ez igen, ügyes meny – jegyezte meg Judit néni, de a hangjában több volt az irigység, mint az elismerés.
Visszamentem a konyhába. A fasírtot és a hajdinát egy külön asztalra tettem, lefedve. A nappaliban már sorra emelték a poharakat. Gábor anyjáról beszélt, az érdemeiről, arról, milyen csodálatos asszony. A hangja ünnepélyesen csengett, bennem pedig egyre hidegebb lett minden.
Amikor a főétel is kikerült, áradozni kezdtek a húsról. A földszinti szomszéd azt mondta, még sosem evett ilyen finomat. Judit néni repetát kért. Gábor konyakot töltött, mosolygott, mintha ő lenne az ünnepelt.
Végül kézbe vettem az utolsó, fedővel letakart nagy tálat, és bevittem a szobába. A beszélgetés elhalt.
– Az meg micsoda? – kérdezte Erzsébet.
– Egy kis meglepetés – feleltem nyugodtan. – Gábor külön kérte, hogy ezzel tegyük emlékezetessé az estét.