A konyhában ültem, és újra meg újra megszámoltam a borítékban lapuló pénzt. Harmincezer forint. Pont ennyi hiányzott még Lilla fogszabályzójához. A fogszakorvos világosan megmondta: ha ebben a hónapban felkerül a készülék, egy éven belül helyreáll a harapása, ha viszont halogatjuk, később már csak műtéttel lehet korrigálni. A jövő keddre már időpontunk is volt, az előleget befizettem.
A nappaliból harsogott a televízió. Gábor a fotelben terpeszkedett, a telefonját görgette, és az a jellegzetes, elégedett félmosoly ült az arcán. Jól ismertem ezt az arckifejezést: valamin már megint töri a fejét.
– Anna, gyere csak ide – szólt ki anélkül, hogy felém fordult volna.
A borítékot gyorsan a fiók mélyére csúsztattam, és kimentem hozzá. Ünnepélyes mozdulattal tette félre a telefonját.
– Anyának kerek születésnapja lesz. Hatvan éves. Egy ilyen alkalmat nem lehet félvállról venni.
– Tudom – feleltem óvatosan. – Beszéltük, hogy rendelünk tortát, veszünk virágot, ajándékot…
– Az ajándék csak egy dolog. De az asztal! Királynőhöz méltó lakoma jár neki. És mi ezt meg is adjuk.
Odament az asztalhoz, felkapta a jegyzetfüzetet, és írni kezdett. A toll szinte száguldott a papíron.
– Vörös kaviár, legalább egy kiló. Füstölt tokhal. Márványozott marhahús, hadd kóstolja meg, milyen az igazi steak. Szarvasgombát is szerzek, van egy ismerősöm. Friss hal, nem fagyasztott. Különleges sajtok, egzotikus gyümölcsök, pezsgő…
– Gábor – szakítottam félbe, miközben jegesedni kezdtek az ujjaim –, kiszámoltad, ez mennyibe kerül?
– Természetesen. Olyan százezer forint körül. Te dolgozol, vannak tartalékaid.
Nehéz volt megszólalnom.
– Nincs százezer forintom. Harmincezer van félretéve, Lilla fogszabályzójára.
Úgy nézett rám, mintha valami képtelenséget mondtam volna.
– Miféle fogszabályzó? Most komolyan? Anyám jubileuma fontosabb, mint a lányod fogai. Ráér még azzal. Így is szép gyerek.
– Az orvos szerint most kellene elkezdeni…
– Az orvosok mindig mondanak valamit – legyintett élesen. – Azt akarod, hogy szégyenben maradjak? Üres asztal, olcsó ételek? Anyám ezt érdemli?
Egyre emelte a hangját. Néztem a széles vállát, a drága pulóvert rajta – azt is én vettem neki nemrég, mert a régi szerinte nem volt elég elegáns. Három hónapja nem dolgozott, de erről senki sem tudott. Én fizettem a lakbért, a rezsit, Lilla iskoláját. Ő pedig sorra járt az állásinterjúkra, amelyek valahogy mindig eredménytelenül végződtek.
– Gábor, nem fér bele. Hatvanezer a fizetésem. Ebből megy a lakás, a számlák, Lilla taníttatása. Ha most elkölteném…
– Akkor teremtsd elő máshonnan – vágott a szavamba. – Egy nőnek tudnia kell megoldani a dolgokat. Vagy nem akarod, hogy az anyám megbecsülve érezze magát?
Nem feleltem. A folyosón léptek hallatszottak. Lilla kilépett a szobájából – nyilván mindent hallott.
– Anya, nem kell most a fogszabályzó – mondta halkan az ajtóból. – Jó leszek így is.
Könny csillogott a szemében, mégis próbált mosolyogni. Gábor karba tett kézzel állt, és azzal a fölényes, biztos tekintettel nézett rám, amitől mindig összeszorult a gyomrom – mintha eleve tudná, hogy úgyis az történik, amit ő akar.
– Rendben – mondtam végül. – Lesz ünnepi lakoma.
Elégedetten bólintott, majd visszaült a telefonjához. Én visszamentem a konyhába, betoltam a fiókot a borítékkal együtt, és leültem a sámlira. Lilla odajött, átölelt.
– Anya, kérlek, ne sírj.
– Nem sírok – feleltem csendesen. – Csak gondolkodom.
Valójában már nem mérlegeltem semmit. A döntés egy pillanat alatt megszületett bennem, mintha évek óta erre a pillanatra várt volna.
Az egész héten vártam. Gábor naponta sorolta, melyik alapanyagot honnan szerezzem be, kit hívjunk meg, hogyan rendezzem el az asztalt. Úgy viselkedett, mint egy rendező, aki grandiózus előadást készül színpadra állítani. Én bólogattam, figyelmesnek tűntem, és közben csendben jártam a boltokat, hogy a magam módján készítsem elő mindazt, ami következni fog.