— És anyával mi lesz? — kiáltotta még utánam Gábor kétségbeesetten. — Szívbeteg! Kezelésre van szüksége!
— A fizetős osztály ajtaja mindig nyitva áll — feleltem higgadtan. — Azok előtt biztosan, akik ki tudják fizetni. Sikeres ingatlanközvetítő vagy, nem? Akkor teremtsd elő rá a pénzt.
Felgördítettem az ablakot, és gázt adtam. A visszapillantó tükörben láttam, ahogy Petra lassan eltávolodik tőlük, apró gurulós bőröndjét maga után húzva a buszmegálló felé. Úgy tűnt, a „törékeny porcelánbaba” több józansággal rendelkezett, mint gondolták.
Eltelt hat hónap.
Egy kardiológus mindennapjai mások szívverése körül forognak. Életek kerülnek az asztalomra, darabokra hullva, és nekem kell őket újra működő egésszé illesztenem. Ehhez képest a saját életem csendes öbölnek tűnt.
A lakást eladtam. Nem akartam még egyszer belépni oda, ahol a falakból is kapzsiság áradt. A város szélén vettem egy kisebb házat, kerttel és tágas verandával. Reggelente ott iszom a kávémat, és a madarak hangján kívül semmi sem töri meg a csöndet.
Gábor megpróbálta bíróságon követelni a vagyonmegosztást, de az ügyvédem gyorsan lehűtötte a lelkesedését. Viszontkeresetet nyújtott be jogalap nélküli gazdagodás miatt, hiszen éveken át a közös alapítvány erőforrásait használta anélkül, hogy arányosan hozzájárult volna. Néhány tárgyalás után Gábor felszívódott. Azt beszélik, egy jelentéktelen ingatlanirodánál dolgozik, albérletben lakik, és tetemes gyerektartást fizet Petrának. A gyerek megszületett, de az esküvő elmaradt.
Mária külön fejezetet érdemelne. A pacemakere hibátlanul működött, de minden kontrollvizsgálatért a teljes összeget kellett kifizetnie. Próbálkozott állami rendelőkkel is, ám ott udvariasan közölték vele, hogy az ilyen bonyolult készülékhez inkább a mi központunk szakemberei értenek. Pontosabban: hozzám irányították.
Egyik délután a klinika bejáratánál várt rám. Megviseltnek látszott; olcsó kabátja lötyögött rajta, a csizmája kopott volt.
— Nóra… — nyúlt felém, hogy megérintse a karom. — Légy belátó. Gábor alig bírja, pénzt nem ad. Segíts kvótát szerezni az elemcserére. Orvos vagy… esküt tettél!
Megálltam előtte. Meglepő módon nem éreztem haragot. Csak fáradtságot.
— A hippokratészi eskü nem arról szól, hogy eltartsam azokat, akik egykor el akartak tiporni — mondtam nyugodtan. — Él? Igen. Hozzáfér az ellátáshoz? Igen. A támogatások pedig azoknak járnak, akik valóban rászorulnak: magányos időseknek, fogyatékkal élőknek. Ön mindig hangsúlyozta, milyen rangos családba tartozik, és hogy a fia „nagy ember”. Akkor most rajta a sor.
Kikerültem, és bementem az épületbe.
A zsebemben rezgett a telefonom. Márk írt: „Holnap avatjuk az új szárnyat. Társtulajdonosként kötelező a jelenléted.”
„Ott leszek” — válaszoltam.
Beszálltam az új autómba. Nem hitelből vettem, és nem valaki más nevére. A saját osztalékomból fizettem ki.
Rájöttem valamire: az igazság nem egyenlő a bosszúval. Az igazság inkább az, amikor mindenki oda kerül, ahová a döntései vezették. Gábor egy bérelt szobában él, a nagyra törő álmaival. Mária a pénztárnál várakozik sorszámmal a kezében. Én pedig a műtőben állok, ahol arról döntünk, ki kap még egy esélyt az élettől.
Ránéztem a kezeimre. Nem remegtek.
Másnap nehéz beavatkozás vár rám: billentyűcsere egy idős asszonynál, aki egész életét árvaházban élte le. Ingyen operálom meg. A saját keretemből.
Ez többet jelent számomra, mint a világ összes „családi fészke”.
Ráléptem a gázra. Az út előttem egyenes és szabad volt.
Ahogyan az életem is.