A mondatot szándékosan félbehagytam, majd higgadtan folytattam:
— …a pénzügyi helyzetében beállt változás miatt. A mai naptól kezdve az itt töltött minden egyes nap harmincezer forintba kerül önnek. És ebben még nincsenek benne a felhasznált eszközök költségei.
— Ehhez nincs jogod! — Mária felpattant a székről, arca pillanatok alatt vörösbe fordult. — Ez törvénytelen! Feljelentést teszek!
— Nyugodtan — feleltem tárgyilagosan. — A klinika jogi osztálya örömmel foglalkozik majd vele. Úgy két-három hónap múlva. Épp akkor, amikor esedékessé válik a pacemakerében az akkumulátor cseréje. Addig is kérem, fáradjon a pénztárhoz. A mai vizsgálat díját is rendeznie kell.
Köszönés nélkül viharzott ki az irodából. Pontosan tudtam, mi lesz a következő lépése: azonnal tárcsázza Gábort. Azt is tudtam, hogy Gábor perceken belül kap egy másik hívást is — a bátyámtól.
Délre a telefonom szinte izzott. Gábor ötpercenként próbált elérni. Nem vettem fel. Végül üzenet érkezett: „Nóra, mi ez a cirkusz a lakással? Miért hívnak az alapítványtól, hogy holnapig ki kell költöznünk? Hová menjünk? Petrának rosszul van!”
Röviden válaszoltam: „A kórház melletti munkásszállón vannak üres szobák. Szerinted is oda való vagy. Legalábbis ezt mondtad.”
Este a ház elé hajtottam. Nem egyedül érkeztem: két testes biztonsági őr és az alapítvány jogi képviselője kísért.
Az ajtó zárva volt, belülről kiabálás hallatszott. Mária éles hangon rikácsolt, Petra sírt, Gábor valakivel hevesen vitatkozott a telefonban.
— Kérem, nyissanak ajtót — szólt a jogász, majd mesterkulccsal kinyitotta a zárat.
A látvány szinte groteszk volt. A nappali közepén ott sorakoztak azok a bőröndök, amelyeket Mária olyan diadalittasan pakolt össze nekem előző nap. Most Gábor ruhái feszültek bennük.
— Ez erőszakos kilakoltatás! — ordította Gábor, amint meglátott. — Perre viszem! Van szerződésem!
— Volt egy bérleti szerződése, amely lejárt — felelte nyugodtan az alapítvány ügyvédje. — Emellett fél évnyi elmaradt közüzemi tartozás is fennáll. Az alapítvány nem kívánja ezt elengedni. Tizenöt percük van elhagyni az ingatlant.
Petra a kanapén kuporgott, két kezével a hasát fogta.
— Gábor… azt mondtad… ez a te lakásod… — zokogta.
— Anya mondta! — csattant fel Gábor, Máriára nézve.
Az anyósa a sarokban állt, retiküljét szorongatva. Tíz évvel idősebbnek látszott, mint reggel. A fennhéjázó tartás, az arisztokratikus modor maradéktalanul szertefoszlott.
— Nórácska — szólalt meg hirtelen mézes hangon. — Nem lehetne ezt békésebben? Hiszen egy család vagyunk. Elragadtattuk magunkat… Gábor, mondd meg neki! Szereted Nórát!
— A család tegnap megszűnt, Mária — válaszoltam halkan. — Abban a pillanatban, amikor a ruháimat a földre hajították. Most csupán jogi felek vagyunk. A tulajdonos pedig kéri a lakás visszaadását.
A biztonságiak látványosan elkezdték a dobozokat a lift felé hordani. Gábor ide-oda kapkodott, egyszer a tévét, másszor a kávéfőzőt próbálta felmarkolni.
— Ezek az enyémek! Én vettem őket!
— Számlát tud mutatni? — kérdeztem. — Nem? Akkor a bérleti szerződés értelmében minden, ami a lakásban található, a bérbeadó tulajdona, amíg az ellenkezője nem bizonyított. Hagyja ott a műszaki cikkeket.
Húsz perc múlva a bejárat előtt álltak: Mária, Gábor és Petra. Hat bőrönd hevert mellettük, kulcs azonban egy sem volt a kezükben. Gábor idegesen pörgette a névjegyzéket a telefonján, hátha talál valakit, aki kölcsönad egy éjszakára szállodára valót.
— Nóra, várj! — rohant az autómhoz, amikor épp beszálltam a volán mögé.