— Nem, Márk. Nem az üzlet lezárásáról van szó. Gábor egyszerűen úgy döntött, hogy már most tulajdonosnak képzeli magát. Fogta magát, és kitett a saját lakásomból.
A vonal túlsó végén dermedt csend telepedett ránk. Olyan súlyos volt, mintha ólomból öntötték volna. A bátyám sosem viselte el, ha valaki megalázott engem — pláne akkor nem, ha az illető az ő jóindulatából élt.
— Három nap múlva lejár a bérleti szerződése — szólalt meg végül, a hangja hidegen, metszően csengett. — Nem hosszabbítunk. Az elővásárlási opcióját pedig megszüntetjük szerződésszegés és etikai kifogások miatt. Hol vagy most, Nóra?
— Itt ülök a padon, Márk. A „családi fészek” előtt.
— Maradj ott. Tíz percen belül érted küldöm az autót. És készülj fel: holnap Máriának időpontja van a klinikánkon. Tervezett kontroll. Ugye emlékszel? Azt hiszi, Gábor kapcsolatai miatt ingyen kezelik.
— Emlékszem — mosolyodtam el halkan. — A támogatási kérelmét személyesen én hagytam jóvá.
Márk kocsija a külvárosi házához vitt. A házban csend honolt, friss fa és nyugalom illata lengte be a levegőt. Nem faggatott, nem sajnálkozott. Töltött egy csésze teát, majd elém tett egy vastag, szürke kartonmappát, rajta az alapítvány pecsétjével.
— Nézd át — mondta. — Gábor rendesen fizette a bérleti díjat, de minden egy cég nevére szólt. Az anyját viszont meggyőzte arról, hogy a lakás már az övé. Szokásos nagyzolás. Azt hitte, mivel a sógorom, majd elnézem a fennmaradó összeget.
A kandalló lángjait figyelve kérdeztem:
— Arról sem tudott, hogy az a klinika, ahol Máriát kezelik, szintén a tiéd?
Márk megrázta a fejét.
— Nem az enyém, Nóra. A részvénycsomag a tiéd, apánk után örökölted. Én csak igazgatom az ügyeket. Mindketten azt hitték, hogy te egy alkalmazott orvos vagy, fix fizetéssel. Közben te állod a számlát a pacemakeréért.
Behunytam a szemem. Petra arca villant fel előttem — porcelánbaba, törékeny mosollyal. Valószínűleg fogalma sincs róla, hogy Gábor valójában csak bérlő, és ráadásul adósságokkal terhelt.
Másnap korán bementem a klinikára. A munka mindig rendet tesz a fejemben. Két pácienssel végeztem, mire elütötte a tizenegyet. Ekkorra volt beírva Mária. Nem sejtette, hogy a neki ígért „kiemelt szakorvos” én leszek.
Az ajtó hirtelen kivágódott. Mária szinte bevonult, drága ruhája finoman susogott. Arcán az a magabiztos, leereszkedő mosoly ült, amit annyira jól ismertem.
— Jó napot, doktornő! Úgy hallottam, ön a legkiválóbb szakértő a…
A mondat félbeszakadt. Megdermedt, a szeme elkerekedett, az ajka résnyire nyílt.
— Te? — sziszegte hitetlenkedve. — Mit keresel itt? Csak helyettesítesz valakit? Azonnal panaszt teszek a vezetőségnél! Nekem orvos kell, nem…
— Foglaljon helyet, Mária — feleltem nyugodtan, fel sem pillantva a kartonjából. — A vérnyomása így is magasabb a kelleténél. Nem szeretném, ha a pacemakere hibajelzést adna. Egyébként „Aurora–7”-es modell. Nem olcsó darab. A „Gondoskodás” program keretében ültették be. Tudja, ki finanszírozza ezt az alapot?
Mintha kihúzták volna alóla a talajt. Az előbbi fölény lassan elolvadt az arcáról.
— A fiam intézte! — csattant fel. — Neki vannak kapcsolatai!
— A fia legfeljebb a bérleti osztályon mozog otthonosan, Mária — válaszoltam higgadtan. — Ez viszont az én intézményem. Látja az aláírást a beutalója alján? „E.A. Voroncova, az igazgatótanács vezető szakértője.” Ez én vagyok.
Lassan felé fordítottam a monitort.
— Az ön térítésmentes ellátási kerete ma reggel nyolc órakor megszűnt. A döntés oka: a pénzügyi státuszában bekövetkezett változás.