— Ebben a lakásban nincs helye egy nőnek, akiből klórszag és idegen halál árad. Vedd le azt a gyűrűt, Nóra, és takarodj vissza a betegeid közé.
Mária a nappali közepén állt, két ujjal összecsípve az orrát, mintha valóban bűzt érezne. A másik kezében a bőröndömet tartotta — azt, amellyel a müncheni szakmai konferenciára utaztam. Egyetlen mozdulat, a zár felpattant, és a gondosan összehajtogatott ruháim, az anatómiai szakkönyveim, sőt még a fehérneműim is szétszóródtak a parkettán, rendezetlen kupacban.
Gábor az ablaknál állt háttal nekem. Nem fordult meg. Mellette Petra szinte rátapadva, törékenyen, áttetsző arccal, riadt tekintettel. Olyan volt, mint egy porcelánfigura, amelyet az ember fél kézbe venni, nehogy összetörjön.
— Nóra, próbáld megérteni — szólalt meg végül Gábor. A hangja érdes volt, száraz, mint a csiszolópapír. — Petra gyermeket vár. Nyugalomra és megfelelő körülményekre van szüksége. Te meg… te folyton a műtőben vagy. Észre sem vetted, mikor távolodtunk el egymástól. Anyának igaza van, ez a lakás a családunk fészke. Itt kell felnőnie a fiamnak.
— Családi fészek? — lassan lehúztam a nyakamban lógó orvosi maszkot. — Gábor, most komolyan beszélsz? Négy éve közösen vettük ezt a lakást.
— Közösen? — Mária száraz, ugatásszerű nevetésben tört ki. — A te ügyeleti pénzeid aprópénznek számítottak! A nagy részét Gábor fizette! A fiam sikeres ingatlanos, tudja, mit érnek a falak. Te csak ideiglenes lakó voltál itt. Egy tévedés.
Néztem őket, és úgy éreztem, mintha egy silány színdarab szereplőit látnám. Előző nap tizennégy órán át küzdöttem egy ötéves kisfiú életéért. A tenyeremben még ott lüktetett a szívverésének emléke. Most pedig azt várták, hogy roskadjak térdre a szétszórt ruháim fölött.
— Szerintetek hová menjek? — kérdeztem halkan, pusztán kíváncsiságból, meddig képesek elmenni.
— A kórházi szolgálati szállásra! — vágta rá az anyósa. — Ott a helyed. A kulcsokat tedd le az előszobai szekrényre. És eszedbe ne jusson bármit elvinni a műszaki cikkek közül. Mindent a fiam pénzéből vettünk.
Gábor végre odalépett hozzám. A tekintetében nem bűntudat, hanem türelmetlenség villant. Azt akarta, hogy minél előbb eltűnjek, hogy új díszletet állíthasson fel maga köré, amelyben ő a gondoskodó apa és az élet ura.
— Nóra, ne rendezz jelenetet. A holmidat elküldöm futárral. Az autót hagyd itt, az az én nevemen van. Holnap keres az ügyvéd a papírokkal.
Szó nélkül leguggoltam a földre szórt tárgyaimhoz, és kihalásztam a telefonomat. A kijelzőn nem fogadott hívás villogott Márktól, a bátyámtól.
— Rendben — feleltem nyugodtan. — Elmegyek. De ne feledjétek: a falak sok mindent hallanak. És minden szerződésnek van apró betűs része.
— Fenyegetsz minket? — Mária csípőre tette a kezét. — Ugyan ki vagy te? Egy külvárosi lány, akiből mi csináltunk valakit! Indulj, mielőtt még rendőrt hívok, hogy illetéktelenül tartózkodsz itt!
Nem kezdtem el összeszedni a ruháimat. Nem maradt ott semmi, ami többet ért volna a méltóságomnál. Felvettem a kabátomat, magamhoz vettem az iratokkal teli táskámat, és kiléptem az ajtón. Mögöttem még odavetették: „Csukd be rendesen, huzat van!”
Lifttel mentem le, majd ki az udvarra. A levegő csípős volt, élesen marta az arcomat. Leültem egy padra, és tárcsáztam Márk számát.
— Márk? — a hangom egyenletes maradt. — Emlékszel a „Aranykulcs” lakóparkban lévő lakásra, amit az alapítványotok adott bérbe Gábornak elővásárlási joggal?
— Persze, Nóra — válaszolta azonnal. — Ne mondd, hogy már úgy viselkedik, mintha az övé lenne?