A mondat befejezetlenül maradt a levegőben, de Nóra már tudta, mit jelent.
Az apja nem dísznek vitte edzésre. Nem azért, hogy érmeket gyűjtsön, hanem hogy egyszer, ha szükség lesz rá, meg tudja védeni magát. Sambo‑foglalkozásokra járt, önvédelmi technikákat gyakorolt, megtanulta, hogyan kell az ellenfél súlypontját kibillenteni. „Egyetlen pontos mozdulat is elég” – ismételgette István. – „Ha érzed a veszélyt, ne várd meg, míg eltalálnak. Vedd el az egyensúlyát.”
Közben Gábor felállt az asztaltól. Magasabb volt nála, testesebb is, és az ital meg az a meggyőződés, hogy joga van „rendet tenni”, most még nagyobbnak mutatta saját szemében.
– Megsüketültél? – lépett közelebb. – Kérdeztem valamit. Hol a vacsorám? Vagy el kell magyaráznom, ki az úr ebben a házban?
Már az esküvő után azonnal meg akarta húzni a határt. Amíg Nóra még friss menyasszony, amíg szerinte „formálható”. Most akarta kijelölni a helyét. Ökölbe szorult a keze – talán észre sem vette. Nóra viszont mindent látott: a vállai megfeszültek, a testsúlya a jobb lábára helyeződött. Ütni készült. Talán nem teljes erőből, talán csak egy „figyelmeztető” lökés, hogy értse a szerepét.
Csakhogy volt valami, amiről Gábor nem tudott. Arról, hogy István nem engedte védtelenül felnőni a lányát.
Gábor hirtelen előrelendült, karját kinyújtva, hogy megragadja a vállát és megrázza.
– Hozzád beszélek! – ordította.
Nóra nem hátrált. Nem sikoltott. Nem várta meg, míg az ütés lendületet kap. Oldalra lépett – épp befelé, a támadás ívébe, oda, ahol a másik már nem tud erőt kifejteni.
Egyetlen, tiszta mozdulat.
Az egyik kezével elkapta Gábor csuklóját, a lábával pedig kibillentette a támaszkodó lábát. A mozdulatsor ösztönösen jött; évek gyakorlása sűrűsödött bele abba a pillanatba, a garázsban eltöltött délutánok fegyelme.
Gábor fel sem fogta, mi történt. A saját lendülete vitte tovább, és már zuhant is előre. Tompa puffanással ért földet, térde és könyöke fájdalmasan csapódott a parkettához. Az asztalon álló üveg megremegett, de nem borult fel.
Csend telepedett a szobára.
Gábor a padlón feküdt, szeme tágra nyílt. Nem harag tükröződött benne, hanem döbbenet. Úgy nézett a feleségére, mintha most látná először igazán. Nóra egyenesen állt fölötte, légzése nyugodt maradt, karjai lazán pihentek a teste mellett.
– Állj fel – mondta halkan.
Gábor megpróbált feltápászkodni. A térde sajgott, de végül sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát, egyik kezével a parkettára támaszkodva. Lentről nézett fel rá. Ebben a pillanatban már nem trófeát látott benne, hanem valakit, akivel számolnia kell.
– Te… mit műveltél? – rekedt el a hangja.
– Azt adtam, amit kérni akartál – felelte Nóra nyugodtan. – Meg akartad mutatni, ki az úr a házban. Nos, most megtetted.
Odament a székhez, és lassan leült, kezeit összefonva az ölében, tekintetét egyenesen Gáborra szegezve.