Összekulcsolta a kezét a térdén, majd higgadt, de kérlelhetetlen hangon folytatta:
– Figyelj rám nagyon alaposan, Gábor. Nem fogom még egyszer elmondani. Az apám úgy bánt az anyámmal, ahogy egy férfinak kell: tisztelettel és szeretettel. Engem is így nevelt fel. Egyetlen szabályt vert belém kislánykorom óta: a mi családunkban senki nem emel kezet a másikra. Senki nem üvöltözik. És senki nem próbál félelmet használni arra, hogy uralkodjon.
Gábor hallgatott. A padlóra zuhanás fájdalma eltörpült ahhoz képest, amit most belül érzett. A büszkesége kapott ütést, nem a teste. A szégyen lassan kúszott fel benne, de még erősebb volt az a nyugtalanító felismerés, hogy valójában nem ismeri azt a nőt, akit feleségül vett.
– Nem így akartam… – kezdte bizonytalanul. – Csak fáradt voltam, ittam is…
– Ez lényegtelen – vágott közbe Nóra. – Az számít, mire készültél. Láttam a kezed. Láttam a szándékot a szemedben.
Kissé előrehajolt, hogy a férfi ne tudja elkerülni a tekintetét.
– Azért tettem, amit tettem, hogy világos legyen: nálunk ez nem fordulhat elő. Ha együtt élünk, akkor az én feltételeim szerint. Első: kölcsönös tisztelet. Második: egyenrangúság. Harmadik: ha még egyszer ökölbe szorítod a kezed felém, legközelebb nem a parkettán végzed, hanem a kórházban. Nem fenyegetlek. Tájékoztatlak.
Gábor nagyot nyelt. Ránézett a saját ujjaira, mintha idegenek lennének. Az egész esti magabiztossága, a fölényes szerep, amit magára erőltetett, egy pillanat alatt semmivé foszlott. Rájött, hogy teljesen félreismerte őt. Azt hitte, csendes, hálás lányt vesz el, aki örül majd a nevének és a biztonságnak. Ehelyett egy olyan nő állt előtte, akinek a hátterében erős akarat és szilárd neveltetés áll.
– Nóra… – szólalt meg rekedten. – Én nem…
– Hiszem, hogy nem akartad idáig fajulni – mondta most valamivel szelídebben, de változatlan határozottsággal. – De rossz eszközt választottál. Azt hitted, az erő azt jelenti, hogy üthetsz. Nem. Az erő azt jelenti, hogy megállítod azt, aki ütni készül. Ma én állítottalak meg. Remélem, érted a különbséget.
Gábor lassan feltápászkodott. Kissé sántított. Legszívesebben visszakiabált volna, visszaszerezte volna az irányítást, de Nóra tekintete megállította. Hideg, kérlelhetetlen elszántság csillogott benne. Tudta, ha most elveszíti az önuralmát, nemcsak a házasságát veszti el, hanem minden maradék méltóságát is.
– Sajnálom – préselte ki végül. – Hibáztam.
– A bocsánat nem szó, hanem tett – felelte Nóra, és felállt. – Menj a hálószobába. Feküdj le. Holnap nyugodtan átbeszéljük, hogyan osztjuk meg a feladatokat. Kiabálás nélkül. Parancsolgatás nélkül.
Gábor bólintott, majd elhaladt mellette úgy, hogy még véletlenül se érjen hozzá. A hálóban leült az ágy szélére, és hosszú ideig nézte a tenyerét. Ostobának érezte magát. Megalázottnak. Mégis, valahol mélyen, a sértett hiúság alatt valami új, ismeretlen érzés kezdett mocorogni benne – talán a tisztelet első, bizonytalan szikrája.