Az esküvői menet végül szétszéledt, a vendégek hazamentek, és amikor az autó ajtaja becsukódott, a csend szinte fájdalmasan nehezedett Nórára. Egész nap mosolygott, gratulációkat fogadott, táncolt, mintha valóban a világ legboldogabb menyasszonya lenne. Most azonban, hogy a vendéglő zaja mögötte maradt, az arcára ragasztott öröm lehullott róla. Mellette ült Gábor – immár a férje. Szótlanul vezetett, ujjai görcsösen tapadtak a kormányra. Az utcai lámpák fénye éles árnyékot rajzolt az arcára, amely idegennek és keménynek tűnt.
– Elfáradtál? – kérdezte anélkül, hogy ránézett volna. Hangja tárgyilagos volt, szinte száraz; nyoma sem volt benne gyengédségnek.
– Egy kicsit – felelte Nóra, miközben a város elsuhanó fényeit figyelte.
– Majd otthon kipihened magad. Holnaptól új élet kezdődik.
Bólintott, de belül jeges érzés futott végig rajta. Két éve ismerték egymást. Gábor határozott volt, céltudatos, olykor már túlzottan is. Aznap este azonban – talán a pezsgő, talán a környezet elismerése miatt – valami birtokló csillogás jelent meg a tekintetében. Mintha nem csupán egy házassági anyakönyvi kivonatot írt volna alá, hanem tulajdonjogot szerzett volna felette.
Amikor felértek a lakásba, amelyet Gábor következetesen „a mi kis fészkünknek” nevezett, a férfi azonnal a konyhába ment. Nóra az előszobában maradt, és nehézkesen próbálta kibogozni a menyasszonyi ruha apró kapcsait.
– Gábor, segítenél? – szólt be halkan.
– Oldd meg – érkezett a válasz, egy üveg kupakjának kattanásával együtt. – Kimerültem. Innom kell. És húsz percen belül legyen vacsora az asztalon.
Nóra mozdulatlanná dermedt. Vacsora? A többfogásos lakodalom után? Lassan kibújt a ruhából, vállfára akasztotta, majd selyemköntösben lépett be a konyhába. Gábor már ült az asztalnál, előtte egy félig töltött pohár.
– Nem fogok főzni. Most jöttünk az étteremből – mondta nyugodtan.
– Azt mondtam, éhes vagyok – nézett rá keményen. A tekintetében nem volt melegség, csak elvárás. – Mostantól feleség vagy. A helyed a tűzhely mellett van. Az enyém az asztalfőn. Jegyezd meg rögtön, hogy később ne érjen meglepetés.
Nóra mellkasában megfeszült valami, mint egy felhúzott rugó. Eszébe jutott a gyerekkora, a kertjük, az apja alakja. István a régi értékek embere volt, de egészen más értelemben, mint ahogyan azt Gábor gondolta. Úgy bánt a feleségével, hogy azt a szomszédok is irigyelték. A lányának pedig valami még fontosabbat adott útravalóul.
„Kislányom – mondogatta, miközben apró kezeit a saját, kérges tenyerébe fogta –, az erő nem arra való, hogy másokat leigázzunk. Az igazi erő védelmet jelent. Ha valaki kezet emelne rád, vagy a hangjával próbálna összetörni, tudnod kell megállítani. Nem dühvel, hanem szilárdsággal. Megtanítalak biztosan állni a lábadon, hogy senki se tudjon fellökni.”
Ezek a szavak most visszhangzottak benne, miközben Gábor lassan felállt az asztaltól, és elindult felé.