A férje ekkor kilépett a szobából, és bizonytalanul megállt az előszobában.
— Nem engeded be? Legalább beszélhetnél vele… — kérdezte halkan.
— Nem — felelte Eszter határozottan. — Ha úgy érzed, nyisd ki te.
A férfi azonban nem mozdult. Kint tovább zúgott az ajtó, az anyja ökle újra és újra nekicsapódott a falapnak.
— Rendőrt hívok! Majd ők megtanítanak tisztességesen viselkedni! — harsogta odakintről.
Eszter szó nélkül elővette a mobilját, és tárcsázott.
— Jó napot kívánok. Bejelentést szeretnék tenni csendháborítás miatt. A cím… Igen. Egy nő veri az ajtót, fenyegetőzik, nem hajlandó távozni.
Az ügyeletes visszakérdezett a pontos lakcímre, majd közölte, hogy járőrt küldenek. Eszter bontotta a vonalat.
Odakint hirtelen csend lett. Valószínűleg átszűrődött a beszélgetés néhány mondata. Kis idő múlva az anyós hangja egészen más hangszínben szólalt meg, már-már esdeklően.
— Kisfiam, gyere ki. Csak beszélni szeretnék. Az anyád vagyok…
A férj Eszterre pillantott. A nő röviden biccentett. A férfi elővette a kulcsot, és résnyire tárta az ajtót.
Az anyja azonnal belépett, mintha attól tartana, hogy meggondolják magukat. Végigmérte Esztert, tekintetében sértettség és felháborodás keveredett.
— Hogy képzeled ezt? Nem engedsz be a saját fiam lakásába?
— Ez az én otthonom — válaszolta nyugodtan Eszter. — Én döntöm el, kit fogadok.
— A tiéd? — horkant fel az asszony. — A fiam is itt él! Akkor nekem is jogom van ide!
— Nincs semmilyen joga — felelte Eszter tárgyilagosan.
— Hallod, mit mond? — fordult a fiához az anyós. — Tedd már helyre!
A férfi hallgatott.
— Szólalj meg! — ragadta meg a karját az asszony.
— Anya, a lakás Eszter nevén van. Papíron is. Nekem ehhez nincs közöm.
— Hogyhogy nincs? A férje vagy!
— Az örökség különvagyon. Még házasságban is az marad.
Az asszony egy lépést hátrált, mintha váratlan ütés érte volna.
— Akkor te most az ő oldalán állsz?
— Nem oldalak vannak. Csak tények — felelte fáradtan a fia.
— Tények! — legyintett az anyós. — És a lelkiismeret?
— Az is működik — szólt közbe Eszter. — És azt mondja, nem kötelességem három embernek helyet szorítani egy kétszobás lakásban.
— Háromnak? Nem örökre akartam maradni!
— Két bőrönddel érkezett. Ez nem egy hétvégére utal.
Az asszony lesütötte a szemét a poggyászokra.
— Csak az ünnepekig gondoltam… újévig.
— Aztán majd tovább. Mindig van egy újabb határidő.
— Hálátlan vagy! — csattant fel. — A fiam miattad biztosította ezt az otthont!
— Épp ellenkezőleg — válaszolta higgadtan Eszter. — Ő az én lakásomba költözött.
— Hogy beszélhetsz így?!
— Úgy, hogy ez az igazság.
Az anyós ismét a fiához fordult.
— Ezt eltűröd? Hogy így megalázzon?
A férfi mélyet sóhajtott.
— Anya, kérlek… menj haza.
— Tessék? Kidobsz?
— Azt kérem, most menj el. Ez így nem működik.
— Tehát a feleséged fontosabb, mint az anyád?
Válasz nem érkezett. Hosszú másodpercekig nézték egymást. Végül az asszony hirtelen felkapta a bőröndöket.
— Jól van. Ezt nem felejtem el. Ha egyszer szükségetek lesz rám, ne számítsatok segítségre! Többet ide be nem teszem a lábam!
— A holmija a tárolóban van — jegyezte meg Eszter. — Vigye magával.
Az anyós dühösen beviharzott a tárolóhoz, előrángatta a zsákokat. A fia némán segített kivinni őket az ajtóig. Az asszony kabátot vett, Eszterre rá sem nézett.
— Fiam, hozzám bármikor jöhetsz. Tudod a címet.
— Tudom, anya.
Az ajtó becsukódott mögötte. Eszter ráfordította a kulcsot, majd a biztonsági láncot is felakasztotta.
A férje még mindig az előszobában állt, tekintete a padlóra szegeződött.
— Elégedett vagy? — kérdezte csendesen.
— Nem az elégedettségről szól — felelte Eszter. — Nem maradt más lehetőség.
— Talán meg lehetett volna beszélni…
— Megpróbáltuk. Nem hallgatott ránk.
A férfi szó nélkül visszament a szobába. Eszter a konyhába sétált, vizet tett fel forrni. Leült az ablak mellé. A hóesés elállt, az ég kitisztult, a csillagok élesen ragyogtak a sötétben.
Megrezdült a telefonja. Az anyós neve villogott a kijelzőn. Eszter elutasította. Újra csörgött. És megint. Végül letiltotta a számot.
Később a férje jelent meg az ajtóban.
— Anya hívott. Sír.
— Sajnálom — mondta Eszter őszintén.
— Tényleg?
— Igen. De attól még nem költözhet ide.
— Lehet, hogy máshogy kellett volna csinálnunk…
— Hogyan? Kértem szépen. Elmagyaráztam. Nem akarta meghallani.
A férfi töltött magának egy pohár vizet.
— És most?
— Most élünk tovább. Kettsben.
— És ha beteg lesz? Ha segítségre szorul?
— Segítünk neki. De nem azzal, hogy ideköltözik.
A férj bólintott, majd visszavonult.
Eszter sokáig a konyhában maradt. Végiggondolta az estét. Bűntudat? Nem. Bizonyosság? Igen.
A lakás ismét csak az övék volt. Nem hevertek idegen csomagok az előszobában, nem szólt bele senki a főzésbe, nem mondta meg, mi hová kerüljön.
Egy hét elteltével az anyós felhívta a fiát. Azt mondta, csillapodott a haragja, kész megbocsátani. Ünnepekkor szívesen átjönne.
A férj továbbadta az üzenetet.
— Látogatóba jöhet — felelte Eszter röviden. — Néhány órára. De itt nem alszik.
Az asszony végül nem jelent meg.
Az újévet Eszter és a férje kettesben köszöntötték. Megterítettek, bekapcsolták a televíziót, pezsgőt bontottak. A férfi csendes volt, de nem ellenséges. Beletörődött a döntésbe.
Eszter pedig először érezte igazán, hogy ez a lakás az ő otthona. Senki nem beszél többé arról, milyen szerencsés a férje. Senki nem rendezi át a virágokat, és nem szabja meg a vacsorát.
A nagyapától örökölt lakásban újra béke honolt. Pontosan úgy, ahogyan annak mindig is lennie kellett.