„Mostantól nekem is lesz hol meghúznom magam a városban!” — mondta az anyós elégedetten, mire Eszter megfeszülve szorongatta a villáját

Ez igazságtalan, fájdalmas és ijesztően előrelátható.
Történetek

A férje ekkor kilépett a szobából, és bizonytalanul megállt az előszobában.

— Nem engeded be? Legalább beszélhetnél vele… — kérdezte halkan.

— Nem — felelte Eszter határozottan. — Ha úgy érzed, nyisd ki te.

A férfi azonban nem mozdult. Kint tovább zúgott az ajtó, az anyja ökle újra és újra nekicsapódott a falapnak.

— Rendőrt hívok! Majd ők megtanítanak tisztességesen viselkedni! — harsogta odakintről.

Eszter szó nélkül elővette a mobilját, és tárcsázott.

— Jó napot kívánok. Bejelentést szeretnék tenni csendháborítás miatt. A cím… Igen. Egy nő veri az ajtót, fenyegetőzik, nem hajlandó távozni.

Az ügyeletes visszakérdezett a pontos lakcímre, majd közölte, hogy járőrt küldenek. Eszter bontotta a vonalat.

Odakint hirtelen csend lett. Valószínűleg átszűrődött a beszélgetés néhány mondata. Kis idő múlva az anyós hangja egészen más hangszínben szólalt meg, már-már esdeklően.

— Kisfiam, gyere ki. Csak beszélni szeretnék. Az anyád vagyok…

A férj Eszterre pillantott. A nő röviden biccentett. A férfi elővette a kulcsot, és résnyire tárta az ajtót.

Az anyja azonnal belépett, mintha attól tartana, hogy meggondolják magukat. Végigmérte Esztert, tekintetében sértettség és felháborodás keveredett.

— Hogy képzeled ezt? Nem engedsz be a saját fiam lakásába?

— Ez az én otthonom — válaszolta nyugodtan Eszter. — Én döntöm el, kit fogadok.

— A tiéd? — horkant fel az asszony. — A fiam is itt él! Akkor nekem is jogom van ide!

— Nincs semmilyen joga — felelte Eszter tárgyilagosan.

— Hallod, mit mond? — fordult a fiához az anyós. — Tedd már helyre!

A férfi hallgatott.

— Szólalj meg! — ragadta meg a karját az asszony.

— Anya, a lakás Eszter nevén van. Papíron is. Nekem ehhez nincs közöm.

— Hogyhogy nincs? A férje vagy!

— Az örökség különvagyon. Még házasságban is az marad.

Az asszony egy lépést hátrált, mintha váratlan ütés érte volna.

— Akkor te most az ő oldalán állsz?

— Nem oldalak vannak. Csak tények — felelte fáradtan a fia.

— Tények! — legyintett az anyós. — És a lelkiismeret?

— Az is működik — szólt közbe Eszter. — És azt mondja, nem kötelességem három embernek helyet szorítani egy kétszobás lakásban.

— Háromnak? Nem örökre akartam maradni!

— Két bőrönddel érkezett. Ez nem egy hétvégére utal.

Az asszony lesütötte a szemét a poggyászokra.

— Csak az ünnepekig gondoltam… újévig.

— Aztán majd tovább. Mindig van egy újabb határidő.

— Hálátlan vagy! — csattant fel. — A fiam miattad biztosította ezt az otthont!

— Épp ellenkezőleg — válaszolta higgadtan Eszter. — Ő az én lakásomba költözött.

— Hogy beszélhetsz így?!

— Úgy, hogy ez az igazság.

Az anyós ismét a fiához fordult.

— Ezt eltűröd? Hogy így megalázzon?

A férfi mélyet sóhajtott.

— Anya, kérlek… menj haza.

— Tessék? Kidobsz?

— Azt kérem, most menj el. Ez így nem működik.

— Tehát a feleséged fontosabb, mint az anyád?

Válasz nem érkezett. Hosszú másodpercekig nézték egymást. Végül az asszony hirtelen felkapta a bőröndöket.

— Jól van. Ezt nem felejtem el. Ha egyszer szükségetek lesz rám, ne számítsatok segítségre! Többet ide be nem teszem a lábam!

— A holmija a tárolóban van — jegyezte meg Eszter. — Vigye magával.

Az anyós dühösen beviharzott a tárolóhoz, előrángatta a zsákokat. A fia némán segített kivinni őket az ajtóig. Az asszony kabátot vett, Eszterre rá sem nézett.

— Fiam, hozzám bármikor jöhetsz. Tudod a címet.

— Tudom, anya.

Az ajtó becsukódott mögötte. Eszter ráfordította a kulcsot, majd a biztonsági láncot is felakasztotta.

A férje még mindig az előszobában állt, tekintete a padlóra szegeződött.

— Elégedett vagy? — kérdezte csendesen.

— Nem az elégedettségről szól — felelte Eszter. — Nem maradt más lehetőség.

— Talán meg lehetett volna beszélni…

— Megpróbáltuk. Nem hallgatott ránk.

A férfi szó nélkül visszament a szobába. Eszter a konyhába sétált, vizet tett fel forrni. Leült az ablak mellé. A hóesés elállt, az ég kitisztult, a csillagok élesen ragyogtak a sötétben.

Megrezdült a telefonja. Az anyós neve villogott a kijelzőn. Eszter elutasította. Újra csörgött. És megint. Végül letiltotta a számot.

Később a férje jelent meg az ajtóban.

— Anya hívott. Sír.

— Sajnálom — mondta Eszter őszintén.

— Tényleg?

— Igen. De attól még nem költözhet ide.

— Lehet, hogy máshogy kellett volna csinálnunk…

— Hogyan? Kértem szépen. Elmagyaráztam. Nem akarta meghallani.

A férfi töltött magának egy pohár vizet.

— És most?

— Most élünk tovább. Kettsben.

— És ha beteg lesz? Ha segítségre szorul?

— Segítünk neki. De nem azzal, hogy ideköltözik.

A férj bólintott, majd visszavonult.

Eszter sokáig a konyhában maradt. Végiggondolta az estét. Bűntudat? Nem. Bizonyosság? Igen.

A lakás ismét csak az övék volt. Nem hevertek idegen csomagok az előszobában, nem szólt bele senki a főzésbe, nem mondta meg, mi hová kerüljön.

Egy hét elteltével az anyós felhívta a fiát. Azt mondta, csillapodott a haragja, kész megbocsátani. Ünnepekkor szívesen átjönne.

A férj továbbadta az üzenetet.

— Látogatóba jöhet — felelte Eszter röviden. — Néhány órára. De itt nem alszik.

Az asszony végül nem jelent meg.

Az újévet Eszter és a férje kettesben köszöntötték. Megterítettek, bekapcsolták a televíziót, pezsgőt bontottak. A férfi csendes volt, de nem ellenséges. Beletörődött a döntésbe.

Eszter pedig először érezte igazán, hogy ez a lakás az ő otthona. Senki nem beszél többé arról, milyen szerencsés a férje. Senki nem rendezi át a virágokat, és nem szabja meg a vacsorát.

A nagyapától örökölt lakásban újra béke honolt. Pontosan úgy, ahogyan annak mindig is lennie kellett.

Életidő