A szerelő valóban jelentkezett, ahogy ígérték. Eszter röviden megköszönte a tájékoztatást, majd kilépett az épületből. A levegő már esti hideget hordozott, a hó finoman ropogott a csizmája alatt. A város ünnepi lázban égett: a kirakatokban fényfüzérek csillogtak, a főtéren pedig éppen a karácsonyfát állították fel, daru emelte a helyére a hatalmas fenyőt.
Másnap délelőtt tíz körül érkezett a lakatos. Alig múlt húszéves, vállán kopott szerszámosláda lógott. Nem kérdezősködött, nem firtatta az okokat, egyszerűen nekilátott a munkának. Gyors, rutinos mozdulatokkal szerelte le a régi zárakat, majd felszerelte az újakat. Másfél óra sem telt bele, és az ajtón már vadonatúj szerkezetek csillogtak. Két kulcscsomót adott át Eszternek, aláíratta vele az átvételi papírt, aztán távozott.
Eszter bezárta az ajtót, és elfordította a kulcsot. A zár kattanása most mélyebben, határozottabban szólt. A régi kulcsok az előszobai polcon hevertek — értéktelen fémdarabokká váltak egyik napról a másikra.
Este a férje a megszokott időben ért haza. Felgyalogolt a harmadikra, elővette a kulcsát, és megpróbálta kinyitni az ajtót. A kulcs azonban nem mozdult. Újra próbálkozott, ingerültebben, de hiába.
Csengetett.
Eszter ajtót nyitott.
— Mi történt a zárral? — kérdezte a férfi.
— Lecseréltettem.
A férje megtorpant a küszöbön.
— Hogy érted, hogy lecseréltetted?
— Hívtam egy szakembert. Új zárak vannak. Itt az egyik kulcskészlet a tiéd.
Eszter átnyújtotta neki. A férfi forgatta az új kulcsokat, mintha azokból próbálná kiolvasni a magyarázatot.
— Erre mi szükség volt?
— Elővigyázatosságból. Nem tudhatjuk, kinél vannak a régiek.
— Kinél lennének? Rajtunk kívül senkinél.
Eszter nem válaszolt. A férje belépett, ledobta a kabátját egy székre.
— Ez anyám miatt van, igaz?
— Igen.
— Most komolyan? Azért cseréltél zárat, hogy ő ne jöhessen be?
— Pontosan ezért.
— De neki sosem volt kulcsa! Mindig csengetett!
— Most már végképp nem tud bejönni.
A férfi a földre ejtette a táskáját.
— Felfogod, mit csinálsz? Ő az anyám!
— Tisztában vagyok vele. De ez a lakás az enyém.
— Már megint ezzel jössz? — emelte fel a hangját. — Meddig hajtogatod még?
Eszter elővett a táskájából egy dossziét, és az asztalra tette.
— Nézd meg. Hagyatéki végzés. Tulajdoni lap. A lakás kizárólag az én nevemen szerepel. Neked nincs benne tulajdonrészed. Azért élsz itt, mert én beleegyeztem.
A férfi felkapta a papírokat, átfutotta őket. Az arca elfehéredett.
— Szóval szerinted jogod van kizárni az anyámat?
— Igen. És meg is tettem.
— Ezt nem teheted!
— De igen. A törvény engem igazol.
A papírok visszacsapódtak az asztalra.
— Neked fontosabb a jogszabály, mint a család?
— Nekem a békém fontosabb. Az anyád tönkretette a mindennapjaimat. Nem akarok tovább hallgatni és tűrni.
— Ő semmi rosszat nem tett!
— Beköltözött ide anélkül, hogy megkérdezett volna. Úgy rendezkedett be, mintha az övé lenne minden. Azt hangoztatja, hogy te „jól jártál” velem, mert lakáshoz jutottál. Ez szerinted rendben van?
A férfi az ablakhoz lépett, kifelé nézett.
— Csak közel akart lenni hozzám.
— Az én terhemre. Az én otthonomban. Az én beleegyezésem nélkül.
— Kibírtad volna.
— Kibírtam volna. De nem akarom.
A férfi sarkon fordult.
— Mit mondjak neki? Hogy a feleségem lecserélte a zárat, és nem engedi be?
— Mondd azt, ami igaz. Vagy amit akarsz. Nem érdekel.
Ezzel a vita elhalt. A férje bevágta a hálószoba ajtaját. Eszter a konyhába ment, vizet tett fel forrni, majd a csészével az ablak mellé ült. Odakint sűrűn esett a hó, hangtalanul borítva be az utcát.
Két nappal később megszólalt a telefon. Az anyósa neve villogott a kijelzőn. Eszter nem vette fel. A férje igen.
— Fiam, egy óra múlva ott vagyok. Nyisd majd ki, tele lesz a kezem.
— Anya… most nem alkalmas…
— Hogyhogy nem? Már a buszon ülök!
A férfi bizonytalanul Eszterre nézett. Ő csak vállat vont.
— Anya, talán jobb lenne, ha ma nem jönnél.
— Miért? Megmondtam, hogy visszamegyek.
— Eszter zárat cserélt.
A vonal túloldalán hosszú csönd.
— Mit jelent ez?
— Új zárak vannak. A régi kulcs nem működik.
— És a dolgaim?
— A tárolóba kerültek.
Az anyós hangja megkeményedett.
— Mondd meg annak a hálátlannak, hogy így is odamegyek! Elhozom, ami az enyém. És majd beszélek vele!
A férfi ismét Eszterre pillantott. Ő lassan megrázta a fejét.
— Anya, ne gyere.
— Már úton vagyok!
— Akkor gyere. De Eszter nem fog ajtót nyitni.
— Majd meglátjuk! Hívom a rendőrséget!
— A lakás az övé, papíron is. Nem fognak intézkedni.
Egy dühös káromkodás után a vonal megszakadt. A férfi némán letette a telefont.
— Most boldog vagy? — kérdezte fáradtan.
— Nem erről van szó.
— Én sem vagyok az. De nincs erőm újra vitázni.
Egy óra múlva éles, türelmetlen csengetés hasított a lakás csendjébe. Eszter az ajtóhoz lépett, és a kémlelőnyíláson át kinézett. Az anyósa állt odakint két hatalmas bőrönddel.
— Nyisd ki! Tudom, hogy itthon vagy! — kiabálta.
Eszter nem reagált.
— Hallod? Azonnal nyisd ki!
Csönd.
Újra megszólalt a csengő, majd ököllel kezdte ütni az ajtót.
— Megőrültél? Ez a fiam otthona is! Nyisd ki!
Eszter mozdulatlanul állt az előszobában, és figyelte, ahogy a zaj egyre erősödik, miközben tudta, hogy a következő pillanatok döntik el, meddig hajlandó elmenni az anyósa.