A férfi a bejáratnál állt, vállát az ajtókeretnek vetve hallgatta végig Esztert. Amikor az asszony befejezte, fáradt sóhaj szakadt fel belőle.
— Anyu csak félti a fiát. Segíteni próbál.
— Segíteni? — csattant fel Eszter. — Ez nem segítség, hanem beköltözés!
— Ugyan már, ne dramatizálj. Néha átugrik.
— Néha? Minden egyes nap itt van!
— És akkor mi van? Az anyám. Jogom van látni.
— A saját otthonomban? — kérdezett vissza élesen.
A férfi arca megkeményedett.
— A mi otthonunkban. Én is itt lakom.
— Csak azért, mert én beleegyeztem. A lakás az én nevemen van.
— Szóval én itt csak megtűrt vendég vagyok? — vált hidegebbé a hangja.
Eszter lehunyta a szemét. Nem akart veszekedést, nem akarta kimondani ezeket a mondatokat, de a feszültség kiszakította belőle.
— Nem ezt mondtam. Csak beszélj az édesanyáddal, hogy ritkábban jöjjön.
— Nem fogok. Ő fontosabb nekem, mint a te kényeskedésed.
Ezzel otthagyta, és bevonult a hálóba. Eszter a konyhában maradt. Sokáig ült mozdulatlanul, a hideg padló lassan áthűtötte a lábát. Végül a nappaliban terített magának a kanapén, de az álom elkerülte.
Másnap kora reggel már csengettek. Az anyós két nagy táskával érkezett.
— Úgy határoztam, pár napig itt maradok a fiamnál. Odakint a faluban csontig hatol a hideg, a kályhát meg folyton etetni kell — magyarázta, miközben lerúgta a csizmáját.
Eszter némán figyelte, ahogy a nő otthonosan elhelyezi a csomagokat, kabátját a fogasra akasztja, mintha mindig is ide tartozott volna.
— Meddig tervez maradni? — kérdezte végül.
— Még nem tudom. Talán egy hét, talán több. Rossz az idő, nincs kedvem ingázni.
— Szűkös ez a lakás három embernek.
— Szűkös? Ugyan már! Két szoba bőven elég. Majd alszom a kanapén.
Eszter tiltakozott volna, de az anyós már a konyhában matatott, vizet tett fel forrni.
Este a férj örömmel fogadta az anyját.
— Anya, maradsz egy darabig?
— Egy hétig biztosan, kisfiam. Jó lesz egy kicsit városban.
Az asztalnál az anyós szolgálta fel a vacsorát. Eszter lehajtott fejjel evett. Mosogatás után a hálóba húzódott, miközben a nappaliból nevetés hallatszott.
Az egy hétből kettő lett. Az anyós lassan berendezkedett: a szekrény fele az ő ruháival telt meg, a konyhai polcokon megjelentek a saját befőttjei és dobozai. Eszter gyakran úgy érezte, mintha vendég lenne a saját lakásában.
Egy este ismét szóba hozta a dolgot.
— Mikor költözik haza az édesanyád?
— Nem tudom. Miért fontos ez neked?
— Mert nem szeretnék hárman élni.
— Ő az anyám.
— De ez az én tulajdonom.
— Megint ezzel jössz? Elegem van abból, hogy folyton ezt hajtogatod.
— Nekem pedig abból, hogy az anyád itt rendezkedik be.
— Semmi rosszat nem tesz. Főz, rendet rak. Örülhetnél neki.
— Hogy kiszorítanak innen? Ezért legyek hálás?
A férfi felpattant.
— Senki sem szorít ki. Csak önző vagy.
— Ő a te rokonod, nem az enyém!
Az ajtó csattanva záródott. Eszter az ágy szélére rogyott. Nem sírt, csak a düh feszítette belülről.
Reggel az anyós közölte, hogy szilveszterig marad.
— A faluban nincs élet. Itt legalább együtt ünnepelünk — mondta, miközben az asztalra pakolta a bevásárlást.
Eszter egyre többet dolgozott, hogy minél kevesebbet legyen otthon. Fejében folyton ugyanaz a kérdés visszhangzott: hogyan vessen véget ennek?
Egy este elővette a lakás papírjait: az öröklési okiratot, a tulajdoni lapot. Minden kizárólag az ő nevére szólt. A férjének nem volt részesedése, az anyósnak pedig végképp semmilyen joga.
A döntés lassan, de biztosan formát öltött benne. A beszélgetések nem vezetnek sehova. Lépnie kell.
Másnap az anyós a reggelinél bejelentette:
— Két napra visszamegyek a faluba, egy ismerősnek segítek ügyet intézni. A cuccaim maradnak, nem cipelem fölöslegesen.
Eszter bólintott. Amint a nő elment, várt még egy órát. Aztán összeszedte a hátrahagyott holmikat — két nagy táskát, papucsokat, befőttesüvegeket —, mindent gondosan zsákokba tett, és levitte a tárolóba. A sarokba rakta őket, majd bezárta az ajtót.
Délután felkereste az ügyfélszolgálatot a lakás irataival. Rövid várakozás után az ablaknál határozottan közölte:
— Zárcserét szeretnék. A kulcsok illetéktelenekhez kerülhettek.
Az ügyintéző átvette a kérelmet, aláíratott néhány dokumentumot, majd átnyújtott egy átvételi elismervényt.
— Az új zár holnap kerül felszerelésre. A szerelő reggel érkezik, délutánra elkészül, és átveheti az új kulcsokat.
Eszter megköszönte a tájékoztatást. Amikor kilépett az épületből, már alkonyodott, és tudta, hogy másnap minden megváltozik.