— Igazán szerencsés a fiam — alig nősült meg, máris saját otthona lett! Mostantól nekem is lesz hol meghúznom magam a városban! — jelentette ki elégedett hangon a férfi édesanyja.
Eszter az ablak előtt állt, és figyelte, ahogy az első hópelyhek puhán belepik a szemben lévő házak tetőit. A lakás a nagyapjától maradt rá örökségként: kétszobás polgári otthon egy öreg téglaházban, magas mennyezettel és minden lépésnél megnyikkanó parkettával. A nagyapa több mint három évtizedet töltött itt, és a helyiség minden apró részlete őt idézte: a saját kezűleg ácsolt könyvespolcok, az ablak mellé tolt súlyos íróasztal, a nappali kissé kifakult szőnyege.
Az esküvőt követően magától értetődőnek tűnt, hogy ide költöznek. A külvárosban bérelt apró garzon már régóta szűkös és kényelmetlen volt, itt viszont két külön szoba várta őket, ráadásul lakbért sem kellett fizetni, csupán a rezsit. A férje különösebb ellenvetés nélkül elfogadta az ötletet, és egyetlen hétvége alatt átszállították minden holmijukat.
Az első közös vacsorára egy héttel később került sor, amikor meghívták a férj szüleit. Eszter gondosan megterített, és elővette a vitrinből a nagyapa régi porcelánkészletét. Az este eleinte békésen zajlott: szó esett a munkáról, az időjárásról, s arról is, milyen észrevétlenül elszaladt az év.
Aztán az anyós hátradőlt, végigpillantott a szobán, és elégedett mosollyal megszólalt:
— Szerencsésen alakult a fiam élete — megházasodott, és máris lett lakása! Így végre nekem is akad majd szállásom a városban!
Könnyed hangon mondta, mintha csak mellékes megjegyzés volna, mégis Eszter érezte, hogy megfeszül a háta. Az asszony nyugodtan teát töltött magának, az após elismerően hümmögött, és tovább kanalazta a salátát. A férje sem reagált, mintha el sem hangzott volna semmi szokatlan.
Eszter a villáját szorongatta, és a tányérjára szegezte a tekintetét. Nem akarta, hogy feszültség árnyékolja be az estét. Talán csak ügyetlen tréfa volt. Talán nem gondolta komolyan.
Mégis, a mondat szálkaként maradt benne.
Néhány nappal később az anyós telefonált: beugrana egy rövid időre, hozna néhány üveg házi lekvárt. Dél körül érkezett, és csak késő este indult haza. A konyhában telepedett le, érdeklődött a szomszédságról, és kéretlen tanácsokat adott az előszoba berendezésére.
— Barátságos így is, de ha a virágokat átraknád az ablakpárkányra, több fényt kapnának — jegyezte meg, miközben arrébb tolta a fikusz cserepét.
Amint egyedül maradt, Eszter visszahelyezte a növényt az eredeti helyére.
Három nappal később ismét felbukkant az anyós, ezúttal bevásárlószatyrokkal megrakodva.
— Gondoltam, hozok ezt-azt. A fiataloknak sosem könnyű a megélhetés — magyarázta, miközben gabonát, konzerveket és tésztát pakolt az asztalra.
Eszter megköszönte, bár a hűtő és a kamra tele volt. Az asszony megint estig maradt. Amikor a férje hazaért, vacsorázott, majd bekapcsolta a televíziót. Az anyja mellé ült, és együtt kommentálták a híreket. Eszter közben a mosogató fölé hajolva hallgatta a szobából kiszűrődő beszélgetést.
A látogatások egyre gyakoribbá váltak. A heti egy alkalomból kettő lett, majd három. Reggel érkezett, és sötétedésig maradt. Néha azzal indokolta, hogy késő van már a hazautazáshoz a faluba, és ott is éjszakázott. Eszter ilyenkor megágyazott neki a nappaliban kihúzható kanapén.
Egy alkalommal az anyós párnával a kezében jelent meg.
— Ezt a sajátomat hoztam. Idegen párnán nem tudok aludni — közölte, és a kanapéra tette.
Később egy házipapucs is feltűnt az előszobában, a férje cipője mellett.
— Így egyszerűbb, mint mindig zacskóban cipelni — mondta természetesen.
Eszter hallgatott. A papucs a helyén maradt.
A tél kezdetére az anyós szinte mindennapos vendég lett. Táskákkal állított be, elővette az alapanyagokat, és főzni kezdett. Amikor Eszter hazaért a munkából, a tűzhelyen rotyogó fazekakat talált, a mosogatóban halmozódó edényeket, az asztalnál pedig az anyóst, kezében egy csésze teával.
— Korábban ideértem, gondoltam, készítek valami meleget. A férfiaknak szükségük van rendes ételre — ismételgette.
A férje örömmel fogadta ezt. Dicsérte a levest, hálás szavakkal illette az anyját. Eszter némán kanalazta az ételt.
Egy este, amikor a férje túlórázott, Eszter végre rászánta magát a beszélgetésre.
— Szeretném kérni, hogy talán ne jöjjön ennyire gyakran. Mi is meg tudjuk oldani a dolgainkat.
Az anyós meglepetten felvonta a szemöldökét.
— Ennyire gyakran? A fiamat látogatom. Talán tilos lenne?
— Nem erről van szó. Csak szükségünk lenne egy kis saját térre.
— Saját tér? — ismételte mosolyogva. — A fiam is itt él. Része van ebben a lakásban. Én hozzá érkezem, nem hozzád.
Az asztal alatt Eszter ökölbe szorította a kezét.
— Ez az ingatlan az én örökségem — felelte halkan, de határozottan.
— A férjed itt lakik, igaz? Akkor joga van hozzá. És nekem is jogom van meglátogatni a fiamat.
A vita nem hozott eredményt. Az anyós késő este távozott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Eszter a konyhában maradt, és az ablakon át figyelte a sűrűn hulló havat, amely fehér lepelként borította be az udvart.
Amikor a férje végre hazaért, Eszter részletesen beszámolt a történtekről. Abban bízott, hogy most mellé áll, és megkéri az édesanyját, hogy ritkábban jöjjön hozzájuk.