– Most ezt komolyan gondolod? – Anita még fel is nevetett, de a hangja éles volt. – Ilyenkor, este?
– Teljesen komolyan.
– És ha tényleg nincs hová mennem?
– Ezt még azelőtt kellett volna tisztázni, hogy behozod a csomagjaidat egy olyan lakásba, ami nem a tiéd.
Gábor arca elkomorult.
– Nincs jogod így beszélni a húgommal.
– Neked pedig nem volt jogod rendelkezni az én lakásommal.
– Már megint ez: „az én lakásom, az én lakásom”!
– Azért, mert ha nem mondom ki hangosan, hajlamos vagy elfelejteni.
A szobára sűrű csönd telepedett. Anita fordította el először a tekintetét, az ablakhoz lépett. Odakint már alkonyodott, az udvaron az autók fényszórói csúsztak végig a csupasz ágakon. Karba font kézzel állt, és Nórában hirtelen felvillant, hogyan is indult minden ezzel a családdal.
Eleinte Anita barátságos volt. Az esküvőn ölelgette, becézgette, érdeklődött a felújítás részleteiről, dicsérte az ízlését. Aztán amikor kiderült, hogy a lakás nem örökség, nem szerencsés véletlen, hanem Nóra évekkel a megismerkedésük előtt vette, és hosszú, szigorú spórolással fizette ki, valami megváltozott. Nem nyílt irigység volt ez – annál alattomosabb. Egy félmosoly, ami elismerte a tényt, de igazságosnak nem tartotta.
– Neked könnyű – jegyezte meg egyszer a családi asztalnál. – A lakhatásod már meg van oldva.
Nóra akkor még higgadtan felelt:
– A „könnyű” nem a legjobb szó rá.
Anita vállat vont.
– Persze, persze. Mindenki fáradt itt.
Ilyenkor Gábor rendszerint csak sóhajtott.
– Anita, hagyd már. Minek szurkálódsz?
De a hangjában sosem volt valódi felháborodás. Inkább csak tompa igyekezet, hogy elsimítsa a helyzetet – mintha a gond nem Anita mondataiból fakadt volna, hanem abból, hogy Nóra meghallotta őket.
Az első két évben Nóra próbált nem nagy ügyet csinálni ebből. Más család, más stílus, más beszédmód. Nem akart az a nő lenni, aki minden félmondatban támadást sejt. Csakhogy a kis dolgok összeadódtak. Anita beállított előzetes egyeztetés nélkül. Leszedte a polcról a kézkrémet, és annyit mondott: „Gondoltam, nem sajnálod.” Egyszer pedig kijelentette, hogy a kisebb szobából rendes hálót kellene csinálni, mert „ha vendégek jönnek, ez így nem az igazi”. Gábor ilyenkor mindig Nórát kérte türelemre.
– Ő ilyen szókimondó. Ne vedd a szívedre.
Csakhogy Anita szókimondása egy irányba működött. Mások életébe, idejébe, terébe bátran belépett. De ha valaki hasonló hangnemben válaszolt, máris sértettség, fáradtság és a jól ismert „akkor inkább nem szólok semmit” következett.
Most Nóra a férjére nézett, és hirtelen rájött: ez nem csupán Anita ügye. Anita oda lépett be, ahová ajtót nyitottak neki. A valódi kérdés ott állt vele szemben, melegítőnadrágban, pólóban, és úgy tett, mintha néhány sértett pillantással minden elsimítható volna.
– Várok – mondta Nóra.
– Mire? – csattant fel Gábor.
– Hogy megfogd a bőröndöket.
– Nem viszem el sehová.
Nóra bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
– Rendben.
Elővette a telefonját.
Anita azonnal felé fordult.
– Mit csinálsz?
– Kezelem a helyzetet úgy, ahogy ti ketten hagytátok nekem.
– Megőrültél? – Gábor közelebb lépett. – Rendőrt hívsz egy családi vita miatt?
Nóra rápillantott a kijelzőre, majd vissza rá.
– Nem. Egyelőre nem. Lakatosra lesz szükségem.
Gábor megtorpant.
– Lakatosra?
– Igen. Holnap reggel kicseréltetem a zárakat.
Anita hirtelen a fotel karfájára csapta a kezét.
– Ez már bohózat.
– Nem, Anita. Bohózat az volt, amikor nélkülem döntöttetek arról, hogy ki költözik ide.
Gábor arca megfeszült. Amikor igazán dühös lett, a bal arca mindig megkeményedett.
– Ezzel mindenkinek ártasz.
– Nem. Azt akadályozom meg, hogy ez még egyszer megtörténjen.
Egy rövid pillantást váltott a húgával. Olyan régi, begyakorolt összenézés volt ez: tarts ki, gyakoroljunk nyomást, az este majd lecseng, reggelre minden enyhül. Nem beszéltek róla, de biztosak voltak benne, hogy az idő Nórát puhítja majd.
Nóra ismerte ezt a mintát. Előbb kész helyzet elé állítanak. Aztán közlik, hogy már késő tiltakozni. Utána kérik, hogy ne dramatizálja, hiszen mindenkinek nehéz. Pár hét múlva az új rend beépül a mindennapokba, mint a por az ablakpárkányra. Letörölni nehezebb, mint együtt élni vele. Erre építettek.
– Öt percetek van – mondta halkan Gábornak. – Vagy magatoktól mentek el, vagy értesítem a körzeti megbízottat, hogy a lakásomban olyanok tartózkodnak, akiket nem engedtem be.
– Tényleg ezt akarod? – kérdezte már halkabban.
– Még sosem voltam ennyire biztos benne.
Anita felkapta a fejét.
– Hallod, Gábor? Képes lenne rendőrt hívni a saját sógornőjére. Ennyit ér neki a család.
– Ne csavard ki – felelte Nóra. – A hozzáállásom akkor láthattad volna, amikor akár fel is hívhattál volna. Mondhattad volna: „Nóra, bajban vagyok, befogadnál pár napra?” De nem tetted. Miért? Mert sejtetted, mit válaszolnék?
Anita elsápadt, aztán összeszorította a száját.
– Mert veled nem lehet normálisan beszélni.
– A normális beszélgetés kérdéssel kezdődik, nem költözéssel.
Gábor leült egy székre, és a padlót bámulta. Ez rossz jel volt. Ilyenkor nem megoldani akart, hanem kivárni. Ebből szokott később kinőni a mondat: „te tetted tönkre”.
És Nóra hirtelen felidézte azt a pillanatot, amikor először érezte, hogy a házasságukon nem vita ütött rést, hanem Gábor szokása, hogy kettőjük helyett dönt.
Majdnem egy éve történt. Gábor egyeztetés nélkül adott egy kulcsot Anitának – állítólag azért, hogy locsolja a virágokat, amíg három napra elutaznak. Nóra véletlenül tudta meg, amikor két nappal az indulás előtt összefutott vele a lépcsőházban.
– Csak kipróbáltam, működik-e a kulcs – mondta Anita vidáman.
Nórában akkor valami összerándult, de Gábor csak legyintett.
– Biztos, ami biztos.
Csakhogy ez a „biztos, ami biztos” később még kétszer előkerült. Egyszer Anita beugrott átöltözni, mert eleredt az eső. Máskor töltőt vitt el, amit állítólag ott felejtett. Nóra végül visszakérte a kulcsot. Anita visszaadta – olyan arccal, mintha egy kitüntetést vettek volna el tőle, nem pedig egy idegen lakáshoz való hozzáférést.
És most itt voltak a bőröndök az előszobában. Nem véletlen. Egy folyamat része.
– Gábor – szólalt meg Nóra –, nem ismétlem el még egyszer. Vagy most, azonnal felnőttként kezeled ezt, vagy én fogom. De akkor ne lepődj meg a következményeken.
Gábor felnézett.
– Milyen következményeken? Válással fenyegetsz?
Olyan gyorsan mondta ki, hogy Nóra megdermedt. Nem félelem volt a hangjában, inkább ingerült dobás, amivel vissza akarta szorítani.
Nóra hosszan nézett rá.
– Ezt fenyegetésnek szántad, vagy javaslatnak?
Gábor vállat vont.
– Csak azt mondom, így nem működik egy család.
– Egy család nem titkos beköltözésekkel kezdődik.
Anita hirtelen felkapta az egyik bőröndöt.
– Elég volt. Nem akarok miattam cirkuszt. Elmegyek.
Gábor felugrott.
– Hová mennél ilyenkor?
– Ez nem az én gondom – felelte Nóra szárazon. – A bátyád úgy gondolta, ez a lakás tartalék megoldás. Most gondolkodjon el rajta.
Anita azonban nem indult el. Gáborra nézett – nem megoldást keresve, hanem elvárással. Bizonyítsd be, hogy mellettem állsz. Nóra jól ismerte ezt a pillantást. Ünnepi asztaloknál, üzenetváltásokban, apró vitákban is felbukkant már. Anita megszokta, hogy a bátyja elé áll minden kellemetlenségnek – még akkor is, ha azt ő maga idézte elő.
– Nóra – szólalt meg Gábor más hangon, visszafogottan, de makacs szilárdsággal –, én nem fogom Anitát az utcára tenni. Ha akarod, holnap megbeszéljük. De ma éjszaka marad.
A mondat ott maradt a levegőben, mintha egy ajtó csapódott volna be végleg.