– Gábor, most azonnal elmagyarázod, mi folyik itt, vagy hívjam rögtön a rendőrséget? – Nóra megállt az előszobában, kabátját még le sem vette, és tekintete végigsiklott az idegen bőröndökön, majd a nappali félig nyitott ajtaján.
Két csomag állt ott: egy sötétkék, gurulós darab és egy kopott, bordó, amelynek fogantyúja már megviseltnek tűnt. Mellettük egy sporttáska hevert, kilógó pánttal, a kis padkán pedig egy bolti zacskó árválkodott papuccsal, fogkefével és különféle krémekkel. Ez nem egy rövid látogatás benyomását keltette. Inkább úgy festett, mint egy költözés első felvonása. Vagy legalábbis mint egy kísérlet arra, hogy valaki máris otthon érezze magát.
A nappaliból beszélgetés szűrődött ki. Egy női hang – határozott, kissé éles, az a fajta hangsúly, amitől Nórának mindig megfeszült az állkapcsa. Egy férfihang felelt rá – tompábban, magyarázkodóan, de nyugtalanodás nélkül. És éppen ez a nyugalom döfte szíven Nórát. Nem hallott meglepetést, sem zavart, sem kapkodó mentegetőzést. Olyan volt, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Az ajtót végül erősebben csukta be, mint tervezte. A zár kattanása élesen hasított a csendbe, mire Gábor azonnal kidugta a fejét a nappaliból.
– Ó, már itthon is vagy? – kérdezte, mintha Nóra nem a saját lakásába érkezett volna haza, hanem csak beugrott volna látogatóba.
– Látom, nem hiába – felelte higgadtan, és a kulcsait lassan a komódra tette.
Gábor kilépett a folyosóra, megdörzsölte a tarkóját, és valami indokolatlan mosolyt erőltetett magára.
– Ne kezdj rögtön támadással. Mindjárt mindent elmondok.
Csakhogy nem sietett elmondani.
Nóra beljebb ment, és megállt a nappali küszöbén.
A nyitott szekrény előtt Anita állt. Az egyik kezében összehajtott pólókat tartott, a másikkal a neszesszer cipzárját igazgatta. A kanapén már ott hevertek a farmerjai, egy pulóver, telefontöltő, egy zacskó otthoni ruhákkal. Anita felpillantott, találkozott Nóra tekintetével, és nem kapta el a szemét. Csak kissé megemelte az állát, mintha előre felkészült volna az összecsapásra.
– Szia – mondta szárazon. – Nem gondoltuk, hogy ilyen korán jössz.
Nóra nem válaszolt. A tekintete a szekrény belsejére szegeződött. Arra a polcra, ahol még reggel a plédjei és a szezonális ruhákat rejtő doboz állt. A doboz eltűnt. A takarók szintén.
– Kivittem őket az erkélyre – sietett magyarázni Gábor, észrevéve a pillantását. – Nem lesz bajuk, száraz hely.
Nóra lassan felé fordult.
– Az én dolgaimat kivitted az erkélyre?
– Csak átmenetileg. Ne csinálj ebből ügyet.
Ez a „ne csinálj ügyet” mindig ugyanazzal a hangsúllyal hangzott el. Mintha nem ő lépte volna át a határokat, hanem Nóra fárasztotta volna azzal, hogy szóvá teszi.
Nóra levette a kabátját, gondosan felakasztotta, majd visszalépett a szobába. A belső feszültség nem fortyogott benne – inkább egy hideg, tömör ponttá sűrűsödött. A düh még zajos. A felismerés viszont csendes és veszélyes.
Gábor gyorsan beszélni kezdett:
– Anitának most nehéz időszaka van. Pár hétről van szó, legfeljebb egy hónapról. Nem maradhatott ott, ahol eddig. Nem hagyhattam az utcán a testvéremet.
– Az utcán? – kérdezett vissza Nóra halkan.
– Képletesen értettem.
– Hol lakott eddig, mielőtt idehoztad a bőröndjeivel?
Anita csapta be a fiókot, és maga felelt:
– Albérletben. A tulaj eladja a lakást, felmondott. Egyébként semmi rosszat nem tettem veled, Nóra. Nem értem ezt a hangnemet.
– Azért nézek így, mert az engedélyem nélkül pakolod ki a holmid helyére a sajátodat – válaszolta Nóra.
– Ugyan már, nem költöztem a nyakadra – legyintett Anita. – Család vagyok, nem idegen.
– Pontosan – csatlakozott Gábor. – A húgom.
Nóra ránézett a férjére. Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg. A felső szomszédban valamit vonszoltak, a mennyezet felől tompa súrlódás hallatszott, majd ismét csend lett.
– Gábor – szólalt meg végül Nóra nyugodtan –, mióta lakik a húgod az én házasság előtti lakásomban?
Anita mozdulatlanná dermedt a kezében tartott ruhakupaccal.
Gábor szája kinyílt, de nem jött ki hang. Az a magabiztosság, amellyel az előbb még az ajtóban állt, szemmel láthatóan megroppant. Ebben a mondatban nem volt helye ködös fogalmaknak, mint „közös otthon” vagy „családi összetartás”. Csak tények: az ő testvére, Nóra lakása, a házasság előtti tulajdon.
– Nóri, miért kell ezt így? – próbálkozott végül.
– Mert nem válaszoltál.
– Azt hittem, ilyen helyzetben nem kell engedélyt kérni.
– Szerintem pedig nem költöztetünk be senkit az én lakásomba a tudtom nélkül.
Anita ingerülten ledobta a ruhákat a kanapéra.
– Ha sejtettem volna, hogy így fogadsz, be sem tettem volna ide a lábam.
– Akkor valóban nem tetted volna – felelte Nóra tárgyilagosan.
Anita pislogott, láthatóan nem erre számított.
Gábor közelebb lépett.
– Nóra, kérlek, nyugodjunk meg. Nem történt katasztrófa.
Nóra enyhén oldalra billentette a fejét.
– Nem történt? A dolgaimat kipakoltad, szó nélkül idehoztad a testvéredet, aki már rendezkedik, és szerinted ez semmiség?
– Este akartam megbeszélni veled.
– Már megbeszélted. Tettekkel.
Anita elmosolyodott, de idegesen.
– Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a pár négyzetméterhez? Gábor a férjed, nem bérlő.
Nóra ráemelte a tekintetét.
– Még egy megjegyzés a „négyzetméterekről”, és rövid lesz a beszélgetés.
– Fenyegetsz? – vonta fel a szemöldökét Anita.
– Tájékoztatlak.
Gábor végighúzta a kezét az arcán.
– Anita, most inkább ne szólj közbe.
– Miért én hallgassak? Úgy beszéltek rólam, mintha vádlott lennék.
– Mert nem hozzád szól a kérdés – vágta rá Nóra. – Nem a szekrény vagy a kanapé hívott ide. Gábor döntött így. Vele beszélek.
Leült a fotel szélére, cipőben maradva, táskáját maga mellé tette. Régi szokása volt: kellemetlen helyzetben előbb leülni. Állva könnyebb elveszíteni az önuralmat.
– Tehát – folytatta –, egyedül határoztál arról, hogy Anita ideköltözik. Nem hívtál fel, nem írtál, nem kérdeztél. Igaz?
– Tudtam, hogy elleneznéd – felelte Gábor, a falat nézve.
– Vagyis tudatosan a hátam mögött intézted.
– Nem volt idő.
– Egy telefonhívás negyven másodperc.
Hallgatott.
Anita türelmetlenül csapott a combjára.
– Ez már nevetséges. Komoly gondjaim vannak. Vagy te csak azt akarod bizonyítani, ki itt a főnök?
– Igen – mondta Nóra csendesen. – Én vagyok itt a tulajdonos.
A mondat után mintha lehűlt volna a levegő.
Gábor azonnal közbevágott:
– Nem fogunk most jogokról vitázni. Anita marad egy kicsit, aztán talál megoldást.
Nóra hosszasan nézett rá.
– Már azt is eldöntötted, melyik szobát ürítjük ki?
A férfi habozott. Ez mindent elárult.
– Kérdeztem valamit.
– Arra gondoltam, a nagyobbik szoba kényelmesebb lenne neki. Otthonról dolgozik, kell egy asztal.
Nóra lassan kifújta a levegőt.
– A nagy szobában az én íróasztalom áll. Az irataim. A laptopom. A munkám.
– Ideiglenesen át lehetne rendezni…
Elharapta a mondat végét. A „átrendezni” szó most már nem bútorokról szólt, hanem rendről, határokról, tulajdonról.
Nóra felállt.
– Akkor most figyeljetek rám. Anita ma este nem marad itt. Nem egy éjszakára, nem egy hétre, és nem „majd meglátjuk” alapon. Te, Gábor, összeszeded a bőröndjeit, hívsz egy taxit, és elviszed őt oda, ahol szerinted helye van, ha ez a lakás nem állna a rendelkezésére. És ezt most azonnal megteszed.