A kimondott szavak súlya rátelepedett a szobára. Mintha tényleg becsapódott volna egy ajtó, és a visszhang még ott rezgett volna a falak között.
Nóra lassan bólintott. Nem Gábornak. Saját magának. Olyan mozdulat volt, amellyel az ember véglegesít magában valamit.
– Rendben – felelte halkan.
Gábor ezt beleegyezésnek vette. A válla egy árnyalattal lejjebb ereszkedett, mintha máris győzött volna.
– Na látod. Holnap nyugodtan átbeszéljük.
– Nem – rázta meg a fejét Nóra. – Most beszélünk nyugodtan.
Odament az előszobai szekrényhez, kihúzta a felső fiókot, és elővett egy vastag mappát. Az asztalra tette. Aztán felkapta a telefonját, pár gyors sort bepötyögött, és elküldte az üzenetet.
Gábor összevonta a szemöldökét.
– Kinek írsz?
– Annak a szakembernek, aki holnap kicseréli a zárakat. És az ügyvédemnek is, hogy pontosítsuk, milyen papírok kellenek, ha esetleg elhúznád az ügyet.
– Miféle ügyet?
– A válópert.
Anita hangosan szippantott egyet, mintha félrenyelt volna.
Gábor közelebb lépett az asztalhoz.
– Te most komolyan beszélsz? Egyetlen este miatt?
Nóra felé fordult, és a tekintete már nem volt bizonytalan.
– Nem egy este miatt. Azért, mert ebbe az egy estébe belesűrítettél mindent, amit hónapok, talán évek óta nem akartam észrevenni. A tisztelet hiányát. Az önkényességet. Azt a meggyőződést, hogy kész helyzet elé állíthatsz. És most, hogy a szemembe nézel, nem azt választod, hogy helyrehozod, hanem hogy megtörsz.
– Senki nem akar megtörni! – csattant fel.
– Már megtettétek. A bőröndök az előszobában elég egyértelműek voltak.
Gábor állkapcsa megfeszült.
– Felnagyítod a dolgot.
– Nem. Most először nevezem nevén.
Anita türelmetlenül ledobta a bőrönd fogantyúját.
– Ez nevetséges. Mintha csak alkalmat kerestél volna egy jelenetre.
Nóra olyan hirtelen fordult felé, hogy Anita elhallgatott.
– Nem, Anita. Az alkalom régóta itt volt. Apróságok formájában kopogtatott, és én mindig elfordultam. Most már nem.
Az asztalról felvette a kulcsait, és a tenyerét Gábor felé nyújtotta.
– Add ide.
– Mit?
– Az összes kulcsot. A tiedet és azt is, ami esetleg a testvérednél van. Most.
– Ez meg mire jó?
– Arra, hogy többé ne legyen szabad bejárásod oda, ahová már nem adok bizalmat.
Gábor arca elsápadt.
– Ezt nem gondolhatod komolyan.
– De igen.
Anita halkan, már-már élvezettel jegyezte meg:
– Lám, előkerült az igazi éned.
Nóra rá sem nézett.
– Az igazi arc ma nem az enyém volt.
A csend kínosan elnyúlt. Végül Gábor a zsebébe nyúlt, elővette a kulcscsomót, és az asztalra dobta. Az egyik kulcs lepattant a padlóra. Anita kelletlenül kotorászott a táskájában, majd letette a sajátját.
– Elégedett vagy? – vetette oda.
– Ez még csak az első lépés.
Nóra összeszedte a kulcsokat, zsebre tette őket.
– Húsz percetek van összepakolni és elmenni. Ne próbáljátok tesztelni, hívok-e rendőrt. Ma már nem kockáztatok.
Gábor lassan ingatta a fejét.
– Meg fogod bánni.
– Már bánok dolgokat. Csak nem azt, amire te gondolsz.
A következő percek feszülten, kapkodva teltek. Anita úgy hajtogatta a ruháit, mintha mindegyik sértés lenne. Gábor szó nélkül cipelte a táskákat az ajtóig. Senki nem emlegette többé, hogy „csak átmeneti” megoldásról van szó. Az ilyesmi nem így néz ki. Aki valóban menedéket kér, tudja, hogy vendég. Itt azonban az első perctől birtoklási szándék vibrált a levegőben, családias köntösbe bújtatva.
Amikor mindennel végeztek, Gábor megállt az ajtóban.
– Elmegyek Anitával – mondta.
– Természetes.
– Ma nem jövök vissza.
– A te döntésed.
– Másképp is intézhetted volna.
– Nem. Másképp te intézhetted volna.
Anita már a lift előtt állt. A hangja halkan csengett, de a szavai élesek voltak.
– Most saját magadat fosztod meg a családodtól.
Nóra tekintete üres maradt.
– Nem. Csak nem engedem, hogy a rokonság címszó alatt bárki átjáróházzá tegye az otthonomat.
A lift ajtaja összezárult.
Nóra visszalépett a lakásba, kétszer is ráfordította a kulcsot az ajtóra. Az előszobában még idegen parfüm és utazás szaga terjengett. A kanapén ott maradt Anita egyik hajcsatja, olcsó műanyag gyönggyel. Két ujjal felemelte, és a szemetesbe ejtette.
Rendbe tette a dobozokat a lodzsán, visszahozta a takarókat, kisimította a kanapén a huzatot, kitárta az ablakot. Gyorsan mozgott, de nem kapkodva. Nem félelemből, hanem azért, hogy eltüntesse a betolakodás nyomait.
Amikor a lakás újra önmagára hasonlított, leült a konyhában, és sokáig nézte az ablak sötét tükrét. Odakint egy autó motorja felbőgött, majd lefulladt, aztán újraindult. A szomszéd kutya egyszer vakkantott. Minden hétköznapi volt – csak az ő élete nem.
A telefon negyven perc múlva rezgett meg. Gábor neve villogott a kijelzőn. Nem vette fel. Újra hívta. Aztán üzenet érkezett: „Túl messzire mentél. Holnap beszélünk.”
Elolvasta, majd lenémította a készüléket.
Reggel nyolckor megérkezett a lakatos. Nóra megmutatta a tulajdoni lapot, és végignézte, ahogy a zárak kicserélődnek. A csavarhúzó zúgása furcsa, nyugodt bizonyossággal töltötte el. Mintha minden új csavar egy határvonalat húzna.
Nem sokkal később Eszter érkezett – az egyetlen ember, akinek éjjel mégis írt. Letett az asztalra egy szatyrot túróval, almával, ásványvízzel, körbenézett.
– Felfogta, mit tett? – kérdezte.
Nóra halványan elmosolyodott.
– Egyelőre csak azt, hogy nem viccelek.
– Az is valami.
Csendben ültek pár percig. Aztán Eszter megszólalt:
– Nem az a legijesztőbb, hogy idehozta Anitát. Hanem hogy biztos volt benne, hogy lenyeled.
Nóra bólintott.
– Igen. Ez ütött a legnagyobbat.
– Elválsz?
Az óra kattogása különösen hangosnak tűnt.
– Igen – mondta végül. – Nem tudok együtt élni valakivel, aki a fejem felett dönt a saját otthonomról, majd csodálkozik a következményeken.
Eszter komolyan nézett rá.
– Ne hagyd, hogy rábeszéljen másra. Jönnek majd az érvek a családról, a nehéz helyzetről. De ez nem Anitáról szól. Hanem a határokról.
– Későn jöttem rá.
– Késő az, amikor a bőröndök maradnak.
Nóra először érzett valódi könnyebbséget.
Délután Gábor megjelent. Nem egyedül – az édesanyjával. Várható volt. Ha a közvetlen nyomás nem működik, következik a tekintély.
Nóra nem tárta ki rögtön az ajtót. Előbb belenézett a kémlelőnyíláson. Az anyós fél lépéssel hátrébb állt, bundagalléros kabátban, a táskáját szorítva. Gábor kipihentebbnek tűnt – nyilván felkészült.
A láncot fennhagyva nyitott ajtót.
– Mit szeretnétek?
– Beszélni – mondta Gábor.
– Tessék.
– Itt a lépcsőházban?
– Ott, ahol tegnap véget ért az önkényeskedés.
Az anyós felcsattant:
– Nóra, ne dramatizálj. Azért jöttem, mint a család idősebb tagja, hogy rendezzük ezt a botrányt.
– Akkor kezdjük azzal, ki adott jogot Gábornak, hogy a beleegyezésem nélkül beköltöztesse Anitát.
Az asszony megigazította a táskáját.
– Anita nehéz helyzetbe került. Egy családban segítünk egymásnak.
– A segítség nem egyenlő azzal, hogy valaki kulcsot kap egy olyan lakáshoz, amihez semmi köze.
Gábor türelmetlenül sóhajtott.
– Már megint ugyanott tartunk.
– Mert még mindig nem válaszoltál a lényegre.
Az anyós közbevágott:
– Ti férj és feleség vagytok. Nem kellene mindent enyémre és tiedre osztani.