— Mi… mi az, hogy ez nem így van? — László úgy kapkodta a levegőt, mint partra vetett hal. — Hiszen házasok voltunk… Férj voltam…
— A lányom férje voltál — vágott közbe Ilona kérlelhetetlenül. — Ezt a lakást viszont én vettem, a saját pénzemből. A nevemre is került. Te, te nagyra nőtt gyerek, harminc éven át egyetlen forintot sem fizettél be a rezsire. Ami a te tulajdonod, László, az legfeljebb a balkonon porosodó gumicsizma-gyűjteményed meg az az ’89-es Tudomány és Technika évfolyam.
A konyha felől ekkor kikukucskált Vivien. A kezében füstölgő ürömcsokrot szorongatott.
— László, mi folyik itt? — kérdezte idegesen. — Kik ezek az alacsony rezgésű emberek a mi fészkünkben?
Ilona végigmérte a nőt. Olyan hideg pillantást kapott Vivien, hogy az üröm szinte magától kialudt a kezében.
— Ó, szóval ön lenne a hárfás múzsa? Üdvözlöm. A mi rezgéseink teljesen törvényesek. Eladom a lakást. Önnek és a maga Lászlójának pontosan huszonnégy órája van, hogy elhagyják az ingatlanomat. Holnap érkeznek a szakemberek, felszedik a linóleumot.
Vivien döbbenten fordult László felé.
— Azt mondtad, te vagy a kizárólagos tulajdonos! Hogy ez prémium ingatlan! Műhelyt ígértél nekem a szövéshez! Most kiderül, hogy semmid sincs?
— Vivien, drágám, várj, ez csak valami félreértés! — hebegte László, és megpróbálta megragadni a kezét. — Jogi bonyodalom, majd bíróságra megyünk…
A múzsa azonban meglepően gyakorlatiasnak bizonyult. Amint felfogta, hogy a napfényes nappali helyett egy külvárosi, omladozó bérház szűk szobája várhat rá egy kiöregedő tudományos segédmunkatárs oldalán, az összes ezoterikus fennköltsége elpárolgott.
— Ebben a káoszban nem maradok! Az aurád szét van repedve, László! Hazudtál nekem! — sikította. Az ürmöt belevágta a tűzhelyen rotyogó lencsébe, felkapta vászontáskáját a gyöngyökkel, és átöltözés nélkül kiviharzott. Az ajtóban majdnem fellökte a közvetítőt, Gábort.
László ott maradt a folyosó közepén, kinyúlt mackónadrágjában. Az a világ, amelyet biztosnak, kényelmesnek és főleg ingyenesnek hitt, egyetlen pillanat alatt omlott össze körülötte.
Erzsébet csendben figyelte. Nem volt benne káröröm, inkább valamiféle fáradt derű. Három évtizeden át cipelte ezt a fogantyú nélküli bőröndöt: hallgatta a fennkölt eszmefuttatásait, főzött rá, mosott utána. Most pedig elég volt egyetlen kapcsolót átbillenteni a valóság felé, és a férfi fontossága kipukkadt, mint egy szappanbuborék.
— Holnap este hatkor jövök zárat cserélni, László — mondta nyugodtan, a férfi zavart tekintetébe nézve. — A dobozokat kiraktam az erkélyre. Jobb lesz, ha sietsz.
A lakást Ilona természetesen nem adta el. Gábor tisztességes jutalékot kapott a megrendezett jelenetért, a „vevők” — akik valójában a barátai voltak — elégedetten távoztak.
Egy hét elteltével, amikor az üröm fanyar szaga és László nagyratörő álmainak maradéka is kiszellőzött, Erzsébet felújító brigádot hívott. Teljes átalakítást tervezett: világos falakat, új padlót, korszerű fürdőszobát. Nem akart többé ferdén ragasztott szegélyléceket és csöpögő csapokat.
László még kétszer próbálta elérni ismeretlen számról. Panaszkodott, hogy Vivien letiltotta, hogy egy távoli rokonhoz kellett költöznie egy társbérletbe, és hogy „a Hold energiái épp hátráló mozgásban voltak”, ezért hibázott. Azt ígérte, ha újrakezdhetik, ő fogja levinni a szemetet.
Erzsébet az üres nappali közepén állt, kezében csempemintákat tartalmazó katalógussal. Odakint sűrűsödött az alkony. A telefonja megremegett — ismeretlen hívó. Kinyomta. És akkor döbbent rá: harminc év óta először nem kell senkire várnia vacsoránál. Senki sem kérdezi meg, mikor lesz kész az étel. Senki nem foglalja el a kanapét.