László hangja egyetlen pillanat alatt selymes dorombolásba váltott, majd a mobilját szorongatva bevonult a fürdőszobába – az egyetlen zugba, ahol még pislákolt valami a régi kényelemből. Igaz, a puha Zewa papírnak már nyoma sem volt: Erzsébet gondosan magával vitte, és helyette egy tekercs érdes, szürkés papírt hagyott hátra.
Péntek reggel Erzsébet higgadtan átnyújtotta a kulcsokat döbbent férjének, aztán egyetlen bőrönddel elindult az édesanyjához.
Ilona hetvenkilenc éves volt, de tartása egyenesebb, mint sok fiatalé, hangja pedig úgy zengett, mint egy templomi harang. A természete keményebb volt a kovácsoltvasnál. A város szélén, egy barátságos kertvárosi házban élt, különleges paradicsomfajtákat nevelt, esténként pedig politikai vitaműsorokat nézett, és olyan hévvel vitatkozott a képernyőn szereplőkkel, hogy még a macska is az ágy alá menekült.
Amikor Erzsébet előadta a történteket, Ilona még a derelyetöltést is félbeszakította.
— Tehát a lakás az övé? — kérdezett vissza, és a szemében huncut, már-már pajkos fény villant. — És ő ragasztotta a tapétát is?
— Igen, mama. Még kilencvennyolcban. Azóta is felpöndörödik a sarka.
— Micsoda hős munkásember — törölte le kezéről a lisztet Ilona. — Azt hittem, legfeljebb keresztrejtvényt tud fejteni. Vivien, mondod? Hárfával? Remek. Hadd élvezzék csak a mézesheteket. Három nap épp elég lesz nekik. Kedden pedig bemegyünk a városba, kislányom.
Ilona felhívta az unokaöccsét, aki egy ingatlanközvetítő irodánál dolgozott. Olyan értékesítőt kért, aki nem ismer lehetetlent, hangos, rámenős és tele van energiával. Nem kellett sokáig keresni: Gábor érkezett, csillogó, kissé olcsó öltönyben, de olyan meggyőző fellépéssel, hogy akár homokot is eladott volna a sivatag közepén.
Kedd este a volt közös lakásban meghitt hangulat uralkodott – legalábbis László szerint. A konyhában üldögélt Viviannel. A nő – korát nehéz lett volna megtippelni – lenvászon ruhát viselt, nyakában számtalan fakarkötő és gyöngysor csörgött. Szárított ürmöt füstölt, hogy „megtisztítsa a teret az előző feleség negatív rezgéseitől”. A szag inkább emlékeztetett egy égő seprűre, mint spirituális szertartásra. A tűzhelyen az egyetlen lábasban szomorkás lencse főtt.
— Lászlóm, drágám — búgta Vivien, miközben megigazította a gyöngyeit. — Az energia valóban terhelt itt. De majd átalakítjuk. Kibontjuk ezt a falat, összenyitjuk a konyhával, ide kerül a szövőszékem…
Ekkor kulcs fordult a zárban.
Az ajtó kitárult. A küszöbön Ilona állt, botjára támaszkodva, amely a kezében inkább uralkodói jogar benyomását keltette. Mögötte Erzsébet jelent meg, arcán halvány, kiismerhetetlen mosollyal. Utánuk pedig betódult Gábor egy öttagú családdal – a lehetséges vevőkkel.
— Fáradjanak beljebb, tessék csak! — harsogta Gábor, ügyet sem vetve a dermedten ácsorgó Lászlóra. — Kiváló elrendezés, három külön nyíló szoba, ablakok két irányba, külön fürdő és WC. A felújítás kissé régies, de az ár igazán kedvező!
A két felnőtt és három gyerek azonnal szétszéledt, minden ajtót benyitottak, benéztek az ágy alá, még a szekrényeket is feltárták.
László arca előbb elsápadt, majd vörös foltok lepték el. Rekedten tört ki belőle a szó:
— Erzsébet… Ilona… Ez meg mi?! Ez az én lakásom! Hívom a rendőrséget! Magánterületre törnek be!
Ilona komótosan odalépett hozzá. Méretes ridiküljéből előhúzott egy műanyag irattartót, abból pedig egy hivatalos, pecsétes dokumentumot.
— Betörésről beszélsz? — zengett végig a hangja a folyosón, túlharsogva a gyerekszoba felől érkező zsivajt. — Itt a tulajdoni lap másolata az ingatlan-nyilvántartásból. A tulajdonos neve: Ilona. Vagyis én. Te, László, legfeljebb be voltál ide jelentve. Szívességből.
— Hogy… hogy lehet ez? — László levegő után kapkodott.