Erzsébet szülei annak idején egy sporttáskába gyömöszölt bankjegyekkel érkeztek a városba. Az édesapja – nyugodjék békében – saját kezűleg számolta át a pénzt az ügyvéd irodájában, hogy megvehessék azt a tágas, háromszobás lakást egy jó fekvésű emeleten. Az időszak zavaros volt, a jogszabályok egyik napról a másikra változtak, így a biztonság kedvéért nem a fiatal Erzsébet nevére került az ingatlan, és végképp nem a friss diplomás férjére, hanem Erzsébet édesanyjáéra, Ilona asszonyéra.
Az évek peregtek. László egy poros kutatóintézetben helyezkedett el segédmunkatársként; a fizetése nagyjából a bérletére és néhány doboz teára volt elegendő. Erzsébet eközben megállás nélkül dolgozott: egy nagy logisztikai raktár vezetőjévé küzdötte fel magát. Ő fizette a rezsit, a bevásárlást, a felújításokat, a bútorokat, a téli gumikat – sőt még azt a méregdrága fémkerámia fogsort is, amellyel László most olyan határozottan hangoztatta a lakáshoz fűződő „jogait”.
A férfi mindeközben meggyőződéssel hitte, hogy félreismert zseni. Nem ivott, nem randalírozott, viszont páratlan tehetséggel simult bele a nappali kanapéjába, ahol hosszú órákon át történelmi fórumokat böngészett, és nagy ívű geopolitikai fejtegetésekbe merült. Három évtized alatt annyira hozzászokott ahhoz, hogy ez az „ő” otthona, az „ő” fotelje és az „ő” televíziója, hogy a tulajdoni lap valósága egyszerűen kitörlődött az emlékezetéből. Erzsébet magában csak „ingatlan-amnéziának” nevezte ezt a jelenséget.
– Rendben van, Laci – mondta békülékeny hangon, miközben alig leplezte mosolyát. – Ha a nagy szerelem, a lélek szárnyalása és a hárfaszó ezt kívánja, nem állok az utadba. Adj időt a hétvégéig, összepakolok.
– Így már beszélünk – bólintott nagylelkűen a majdnem exférj. – A bútorokhoz viszont ne nyúlj. Vivien nem szokott hozzá a puritán körülményekhez. A hűtő, a mosógép és a nappali kanapé marad. Anyád majd ad neked valami régebbit.
– Természetesen, Lászlókám. Ahogy kívánod – felelte mézes-mázos hangon Erzsébet.
A következő három nap intenzív készülődéssel telt. Ám nem csupán a blúzait és cipőit csomagolta. Több évtizedes logisztikai tapasztalatával precízen, hideg fejjel szervezte meg a „kivonulást”.
Csütörtökön, amíg László a munkahelyén hősiesen tologatta a papírhalmokat kilenctől hatig, egy teherautó gördült a ház elé. Két munkaruhás férfi fél óra alatt kiemelte a lakásból:
az egy évvel korábban vásárolt, vagyonokba kerülő ortopéd matracot, amelyet Erzsébet László hátfájása miatt szerzett be;
a kétajtós, No Frost rendszerű hűtőszekrényt – helyére a konyhában egy kölcsönkért, zörgő öreg darab került a nyaralószomszédtól;
az új mosógépet;
a mikrót, a kávéfőzőt és a porszívót.
Saját ruháit gondosan dobozokba rendezte. A konyhában Lászlónak meghagyott egy alumínium lábast, egy megviselt teflonserpenyőt és két össze nem illő tányért.
Este László belépett az ajtón. A lakás kongott az ürességtől, a hálóban csupasz ágykeret árválkodott.
– Erzsébet! Mi ez a pusztítás?! – kiáltotta, és berohant a konyhába, ahol a felesége nyugodtan teázott a kedvenc bögréjéből, amelyet már buborékfóliába csomagolt. – Kiraboltad a saját otthonomat! Romokat hagytál utánad!
– Ugyan már, ne ess túlzásokba – legyintett Erzsébet. – Csak azt vittem el, amit a saját keresetemből vettem. Most végre lehetőségetek nyílik Viviannel megtölteni ezt a teret a magasztos energiáitokkal. Egy hatvan colos tévé amúgy sem illik egy múzsához – túl alacsony rezgéseket bocsát ki. Mosni pedig kézzel a legautentikusabb, egy lavórban, ahogy a természet rendeli.
László már épp belekezdett volna egy hosszú tirádába a női anyagiasságról, amikor megszólalt a telefonja. Vivien neve villogott a kijelzőn, és a férfi arca egy pillanat alatt átváltott felháborodottból aggódóba.