Erzsébet, az ötvenhat éves, rendíthetetlen lelkierővel megáldott asszony a tűzhely előtt állt, és csendes beletörődéssel figyelte, ahogy a serpenyőben lassan átsül a sárgarépával párolt hekk. A hal kilója kétszázharminc forintba került, a répa szinte aprópénz volt hozzá képest, ám az az energia, amellyel ezekből az egyszerű hozzávalókból vacsorára alkalmas ételt varázsolt, jóval többet ért bármilyen blokknál. A konyhát betöltő illatok és az olaj egyenletes sercegése közben fejben már a havi kiadásokat számolgatta: a rezsi ebben a hónapban átlépte a nyolcezer-ötszáz forintot, és ideje lenne végre új vízszűrő betéteket is beszerezni.
A békés pillanatot László érkezése törte meg. Az ötvennyolc éves férfi olyan arckifejezéssel lépett be, mintha most kapott volna Nobel-díjat, vagy legalábbis befejezett volna egy korszakalkotó zeneművet. Térdnél kifakult, kinyúlt melegítőnadrág volt rajta – Erzsébet még egy leárazáson vette neki öt éve –, valamint egy elnyűtt póló „A sport az élet rendje” felirattal. Sport címén azonban legfeljebb a televízióban közvetített sakkpartikat követte figyelemmel.
Megállt a hűtő előtt, egyik kezét drámai mozdulattal a háta mögé tette, majd akkorát sóhajtott, hogy beleremegett az ablak függönye.
– Erzsi, beszélnünk kell. Komolyan. Elhagylak. Válni akarok.
Erzsébet nyugodtan megfordította a halszeletet a falapáttal.
– Nahát, Laci? – kérdezte higgadtan, a serpenyőről le sem véve a szemét. – Most rögtön, vacsora előtt? Pedig holnapra még tésztát terveztem főzni.
– Ne bagatellizáld el a helyzetet a háztartási apróságaiddal! – fintorgott László, mintha fájna a foga. – A lelkem szabadságra vágyik. Fulladozom ebben a klórszagú, mosóporos közegben, ahol minden beszélgetés a bolti akciókról szól. Megismertem valakit. Viviennek hívják. Fűzfavesszőből kosarakat fon, hárfán játszik, és érzi a bensőm rezdüléseit. Egymásnak teremtett bennünket a sors.
– A hárfa igazán különleges hangszer – bólintott Erzsébet, miközben elzárta a gázt. – Sok helyet foglal? Nem zavarja a szomszédokat?
– Ez most mellékes! – csattant fel a férfi, majd nagy levegőt vett, hogy kimondhassa a lényeget. – A válás után költözz vissza az édesanyádhoz. Csomagolj össze csendben, méltósággal. Ez a lakás az enyém. Ide fogom hozni Vivient. Szüksége van térre az alkotáshoz, meg egy világos nappalira a meditációihoz.
Erzsébet lassan megtörölte a kezét a konyharuhában. Nem zuhant rá semmiféle érzelmi romhalmaz, nem szakadt meg benne semmi. Inkább valamiféle hűvös kíváncsiság ébredt benne.
– A te lakásod? – kérdezett vissza tárgyilagosan.
– Hát persze! – húzta ki magát László. – Én vagyok a családfő! Harminc éve itt élek! Emlékszel, kilencvennyolcban én ragasztottam a tapétát a folyosón? És a fürdőszobai csapot ki cserélte le öt éve? A saját két kezem munkája és férfierőm van ezekben a falakban!
Erzsébet végignézett rajta, majd a még mindig csöpögő csapra pillantott – arra a bizonyosra –, a ferdén illesztett szegélylécre, végül a szemetesre, amelyet László nagyjából félévente vitt le, akkor is hosszas emlékeztetés után.
„Micsoda zavartalan képzelőerő” – futott át az agyán. „Ehhez külön tehetség kell, hogy valaki ennyire elhiggye a saját meséjét, és közben teljesen megfeledkezzen a tényekről.”
Ahhoz, hogy megértsük, mennyire távol állt a valóságtól László magabiztos kijelentése, vissza kell mennünk több mint három évtizedet az időben, a kilencvenes évek zűrzavaros korszakába. Akkoriban Erzsébet szülei – kemény, a nehéz munkához szokott emberek, akik egész életüket egy kohászati üzemben töltötték – komoly döntést hoztak, amely hosszú időre meghatározta a család sorsát. És ezzel kezdődött minden.